Szarvasok városa, Nara

Nara, a szarvasok városa

Peti (szervezői szuperképességeinek köszönhetően) egy háromnapos kirándulást szervezett nekünk Kyotóba. Az út legnehezebb része az volt, hogy elkéredzkedjünk péntekre a kórházból… Nagyon nem akartak minket elengedni, még akkor sem, ha igazából nem sok mindent tudunk ott csinálni.

Számba vettük az idő-költség arányokat, és a 8 órás éjszakai buszozás helyett a drágább, de 2:20 perces menetidejű Shinkanzen vonatot választottuk, így gyorsan letudtuk a majd’ 400 km-es távot.. Egyszer úgyis ki kell próbálni… (A vonatokról és közlekedésről, ha minden igaz, Peti fog majd írni egy posztot).

No és el is érkeztem mostani bejegyzésem témájához: a háromnapos kiruccanás első felvonásaként Narába látogattunk el.

A hatalmas Todai-ji fatemplom

Nara szépsége mellett régen fontos politikai szerepet is betöltött: Nara volt Japán fővárosa a nyolcadik században. Ez a most ismert Japán előtti Japán volt még, zen kertek és teaházak nélküli birodalom. Az egész Ázsiát átszelő selyemút végállomását jelentette, így rengeteg új hatás áramlott a városba.  Habár csak 710 és 784 között volt főváros, ez az idő elég volt arra, hogy csodálatos épületek szülessenek. Mikor a kormányzás Kyotóba költözött, Nara elvesztette országközponti szerepét, így a következő évszázadok romboló háborúi és támadásai teljességgel elkerülték. Így menekült meg a sok szép épület, amelyek között Nara legnevezetesebb lakói, a szelíd szarvasok sétálgatnak (Kasuga Taisa szentély szent állata a szarvas).  Annyira aranyosak, hogy most nagyon sok képet fogok róluk mutatni.

Anyuka és kicsinye, nem zavartatják magukat, végül is ez az ő otthonuk

Kószáló jószágok, a Todai-ji felé vezető úton. A kapun már nem tudnak átmenni.

A város legnagyobb élményét tulajdonképpen ezen állatok adják, akik már a kezdetektől a területen laktak. Szép lassan hozzászoktak az emberekhez, akik nagy örömmel etetik őket mindenféle földi jóval. Ahogy a nagy parkban (Nara-koen) a szentélyek felé vesszük az irányt, arra lehetünk figyelmesek, hogy kisebb bandákba verődve szarvasok szegődnek a nyomunkba, és ha figyelmen kívül hagyjuk őket, képesek kicsit meglökni minket hátulról, jelezvén éhségüket. Tényleg szelídek, és a balesetek elkerülése végett gondozóik minden évben vágják a szarvukat, így senkit sem tudnak még véletlenül sem megsérteni. Csak a szentély legbelső udvarából vannak kizárva, ahol a magasított lépcsők megmászása már meghaladja képességeiket, vagy vannak annyira lusták és okosak, hogy tudják, egy kaja sem éri meg ezt az erőfeszítést, hiszen van másik ezer ember, aki csak is őket megetetni…

Sok ezer ember egyikeként például én is.

Mai menü: őzgerinc. Igen, ő nem kitömött, bármennyire is úgy tűnik.

Todai-ji a leghatalmasabb faépítmény, amit valaha láttam. Délután 5 kor bezárja kapuit a látogatók előtt. Mi 5 óra 5 perckor érkeztünk… De én addig dörömböltem a csukott faajtókon amíg ki nem nyitotta valaki, és elmutogatva tudomásunkra hozta, hogy 10 percet kapunk az óriás létesítmény megtekintésére. Lett abból 20 is… De így volt a legjobb látni, pár lézengő ember járt csak arra. Benne található elrejtve egy hatalmas arany Buddha szobor és más istenségekről mintázott óriás-szobor.  Ezeket a szobrokat 1000 évig évente egyszer érte napfény, és a nagyközönség is csak akkor láthatta őket. Mivel ennyire vigyáztak rájuk,  gyönyörű állapotban maradtak meg.

Todai-ji belülről

Hatalmas, még annál is hatalmasabb Buddha-szobor (neve Variokana, a Világmindenség Buddhája). Bronzszobor, 17 méter magas és 500 tonna. Mellette Kokuzo Bosatsu, amely a bölcsesség és emlékezés istene, díszes glóriával ábrázolva.

A szentély megtekintése után céltalanul barangoltunk a parkban, kicsit dombnak felfelé véve az irányt, ahol szarvasok százai pihentek a fák alatt. 

Rámcsodálkozó csorda

Még feljebb érve szentélyek és shrine-ok sokaságát találtuk, melynek neve Kasuga Taisa, ami kincstár volt régen. Lámpástartó oszlopok ezreivel… Ezeket évente 2 alkalommal, két fontos ünnepkor gyújtják meg. 

Kasuga Taisa egyik belső udvara, már naplemente fényében

Amikor a vonatról leszálltunk és a megfelelő busz után érdeklődtünk, az információs srác felhívta a figyelmünket, hogy ma különleges nap van (március 13-a). Azt nem tudta megmondani vagy elmagyarázni miért, csak azt tudtuk meg, hogy este 7 kor lesz valami hatalmas ünnepség, ahova időben, legalább fél 6-kor (!!!) kell odaérkezni, hogy jó helye legyen az embernek. Azt hittük később, hogy ezeket a lámpásokat gyújtják majd meg, de tévedtünk. 

Kasuga Taisa egyik kapuja és az inda-hinta

Egy szintén fából épített nagy épület előtt végtelen tömeget találtunk háromnegyed 7-kor. Az ünnepség kezdete előtt fogalmunk sem volt, mire várunk tulajdonképpen, de az összes japán a legdrágább fényképezőgépével, háromlábra rögzítve őket álltak „tüzelésre” készen.

7 órakor hangos bongó haragszó után elkezdődött az ünnepség. 

Február csarnoka

Nem sokat láttunk és értettünk belőle, (és a mögöttem lévők biztosan nagyon utáltak, amiért nem láttak ki a fejem fölött) de a következőképpen tudnám leírni a látottakat: A faépület bal sarkában láthatatlan emberek (már besötétedett és fekete ruhát viseltek) meggyújtott ág-gombolyagot cipeltek fel az erődítmény első emeleti teraszához. Amikor az emberek meglátták a narancssárga fényt (én még nem tudtam, hogy itt tűzről lesz szó), hangos „hőőőő”, „úúúúú!” és hasonló ámuló hangok közepette (tak-tak-tak-takatakatak!) elkezdtek másodpercenként 4 képek készíteni a semmiről. Mikor a gombolyag felért az első emeletre, rátűzték egy hatalmas botra, és felvitték a második emeleti teraszra. Akkor már én is megpillantottam az égő ágcsomót. Jött a következő gombolyag, ugyanezen az útvonalon. Amíg a második adag felért a második emeletre, addig az első égő gombolyag átvándorolt a jobb sarokba, a láthatatlan emberek hosszú rúdon irányították őket. A terasz párkányán tulajdonképpen végiggurították a hosszú rudakat, így a gombolyag pörögve-forogva, szikrákat hintve vándorolt a sarokba. Így egyszerre két sarokban két égő, forgó, parázshintő tűzgömb volt látható. Közben az első eltűnt, és jött a harmadik, így váltogatták egymást. Az emberek tomboltak örömükben, és az egész 15 perces rituálé alatt a mellettem lévő fickó körülbelül 2000 fényképet készített.

Hazaérve muszáj voltam utánanézni, mit is láttunk tulajdonképpen. A faépület neve Nigacu-do, azaz Február csarnok. Körülötte a többi épület (amelyek kisebbek nála) is a naptári hónapok nevét viseli. 752-es felépítése óta minden év március 13.-án a császár egy vizet vivő küldöncöt küld, ez jelképezi a tavasz kezdetét. A víz megérkeztével kezdetét veszi az ünneplés, a szerzetesek égő fenyőágakat hordoznak körbe a teraszon, és parázzsal hintik meg a várost, áldásukkal biztosítva, hogy egy év múlva is ugyanígy bekövetkezik a tavasz.

Búcsú Narától

Az szertartás után vonatra szálltunk, és egyórás vonatozás után visszaértünk Kyotóba, ahol elkezdődtek igazán autentikus kalandjaink.

A kyotói élményeket egy következő beszámolóban fogom elmesélni.
Such wow, very deer!

 

 A fényképező másik végéről...
Találkozunk Kyotóban!