A futás mindig is az életem részét képezte, mikor jobban, mikor kevésbé.
Teljesítményem csúcspontját eddig a tavalyi év jelentette, mikor is csatlakoztam egy futócsoporthoz. Ez a többezres létszámú csoport eldöntötte, hogy 2014-ben 2014 km-t fog futni. Az utolsó kilométereket karácsony másnapján teljesítettem.
Ezen felbuzdulva ez a csoport, ami idén már tízszeresére duzzadt, 2015 km lefutását tűzte ki célul ez év szilveszteréig.
Ez azt jelenti, hogy mindig futni "kell", bárhova is kerül az ember. Én kifejezetten élvezem, ha új helyeken futhatok. Márciusban van szerencsém több helyszínen is, Japánban futkorászni.
A jetlag elmúlása után felkötöttem a futócipőt, és egy szép vasárnap délelőtt elindultam Shinjuku negyedben. Habár a nap sütött, a szél mindig fúj, és a hatalmas épületek között kiszámíthatatlan a széljárás.
Kedvenc részem az új helyeken, amikor városnéző futásra indulok. Felfedezőút. Zene sem kell, csak megyek, nézelődöm, nézem az embereket, mert itt még az emberek is újak.
Szinte nem is nézek a lábam elé, mert a nyakam hegyesszögben megtörve, arcom az ég felé. Felhőkarcolók. Sávosan váltakozik az árnyék a napfénnyel, a magas épületek között átszűrődik néha a napsugár.
A szállásunkkal szemben van egy kis park, körben pont egy kilométer, de nem szeretek körözni. Ha az előre körülbelülre belőtt távhoz még pont annyi hiányzik, akkor megtoldom egy parkkörrel. Március elején még csak bimbóztak a tulipánfák, a cseresznye- és szilvafák, de így hó vége felé már egész illatözönnel köszöntik az arrajárót.
Ha valami, hát a futás a japánoknak való. Kitartásra, monoton, szinte cél nélküli teljesítményre vannak ők nevelve, automatikusan végzik a dolgukat. A futást szinte nekik találták ki: alacsonyak, pillecsontúak, könnyűek és kitartóak. Mennek, esőben, szélben, férfiak, nők. Eddigi országlátogatásaimhoz képest eddig a legtöbben, fej-fej mellett a Magyarországon észlelt tapasztalataimmal.
Nagy téma futók között, hogy köszönünk - e egymásnak. Otthon én egy félmosollyal, vagy intéssel szoktam a másik tudtára adni, hogy átérzem amin átmegy, és hogy de jó egy futóval találkozni.
Itt első alkalommal szintén mosollyal próbálkoztam, és nagyon fancsali haragos grimasz lett rá a válasz. Pár nap múlva jöttem rá, hogy valószínűleg úgy értelmezik, hogy mulatok a szenvedésén. Ezért megfigyeltem, itt mi a módja egymás köszöntésének. Ki nem találnátok: a meghajlás. Futás közben! Nem csak a fej, de amennyire egyensúlyod engedi, a felsőtested felsőbbik része is... Már aki csinálja. Én még gyakorlom.
Ha választanom kell, hogy milyen típusú futó vagyok - éjjeli, nappali, park/ terep/ utca/ futópad - akkor mindenképpen az éjszakai utcát választanám.
A sötét valamiért egyszerre biztonságot és titokzatosságot lop be a futóélménybe.
Esti futásaim során elbarangolok. Nagyobb főútvonalak mentén haladok először, majd fejben követve a dimenziókat és az utcák párhuzamosságát illetve derékszögű találkozását, kis térképet készítek magamnak az elmémben.
Nem könnyű itt futni: rengeteg az ember a járdán. Este is, éjjel is. Éjjel 11 órakor is siető öltönyösök áramlanak az utcán, néha futnak egy kicsit, majd gyors léptekre váltva surrannak át az utolsó zöld villogó jelzésen a zebrán. Az embereket kerülgetni sem könnyű, már csak a balkezes közlekedés miatt sem, de ráadásul mindenki csoszog, csámpás, szinte felesik a saját lábában, dőlöngélnek, sosem tudom, épp merről kerüljem őket.
Ha még ez nem lenne elég, a biciklisek is a járdán közlekednek. A járda közepén található egy narancssárga elválasztó sáv, de mindmáig nem sikerült megfejtenem, hogy az a bicikliseket és a gyalogosokat választja-e el, vagy a két iránynak terel külön utat. Eszter persze valamiért mindig útban van....
De ezzel együtt imádom az éjszakai utcát. Ha kiérek kicsit a forgalomból, és beáll szépen a ritmus, sikerül elérnem azt a monotonitást, amikor eljön a katarzis. Az extázis. Amikor úgy érzi az ember, hogy ez a jó ritmus bármeddig fenntartható. Gondolatok sincsenek, csak inkább felhőszerűen lebegnek, nem konkrétan, csak halványan, tolakodás nélkül, a -képzeletemben - pasztellszínű háttérben.
Volt egyszer egy nagyon jó esős futásom. Szitáló, futónak legjobb esőben indultam el. Legjobb azért, mert épp elég eső ez, hogy az embereket hazaküldje, vagy otthontartsa, és pont frissen tartja az arcot, lemossa az izzadságot, de az ember ruhája nem ázik el.
Pont amikor legtávolabbra értem kiindulópontomtól, azaz féltávnál elkezdett zuhogni. Először nem bántam, gyorsabbra vettem a tempót hazafelé. De aztán kezdett már a szemembe is befolyni, lassan a vízhatlan dzseki is mintha átnedvesedett volna... Beálltam egy eresz alá kicsit, hátha alábbhagy, de erre semmi esély nem volt. Inkább csak hagytam az egészet úgy ahogy van, és boldogan tapicskoltam a tengernyi pocsolyában. Hazafelé a sarkon beugrottam a boltba sushiért, hát, nagyon furán néztek rám. Úgy nézhettem ki, mint egy búvár: kék kabátom kapucniját maximálisan összehúzva, egy 10 cm-es átmérőjű lyukon néztem a külvilágot, és lépteim nyomán pocsolyák képződtek, folyt belőlem a víz. De legalább nem volt sushijuk, és ezért még két másik boltba is bemehettem ugyanígy.
Futásaim során több parkot is felkerestem. Volt, amelyik kapujában utánam futott a biztonsági őr, hogy "ácsi-ácsi, itt nem szabad ám futkorászni". Gondolom ezt mondta, mert körülbelül "akaruki machiko nichiku aro gochi su saka aro" -nak hangzott. Lehet azt mondta, ha futni merek, levágja a lábam. Nem tudhatom.
Kedvencem mind közül a Yoyogi park lett, amely körben 3 kilométer, és mindig sok a látnivaló. A japánok, mint minden másban, futásban is maximalisták, így már meg sem lepődtem, amikor láttam, hogy a futóösvény közvetlenül a kerítés mellett fut, követve annak minden icipici beugrását, hogy egy métert se veszítsen el az ember. A parkba fiatalok járnak piknikezni, fiú szurkolócsapatok gyakorolnak, hiphopedzéseket tartanak a füves placcon, és rengeteg lány csak fotózkodik a cseresznyefákkal. Mert itt már három bátor kinyílt az első héten. Szépek a fák, van bambuszerdő, nem fáj a térd a betontól, nincs szmog, nincs piroslámpa; ennél több egy futónak nem is kell.
Hétvégi kirándulásaink során mindig magammal vittem a futócuccom is, de sajnos csak egyszer sikerült Tokyón kívül futócipőt ragadnom.
Ha esténként eluralkodik rajtam a fáradtság, akkor azt mondom magamnak: "Sebaj, holnap felkelek és reggel futok". Őszinte leszek: egész életemben ezt mondtam és (szinte) sohasem tudtam felkelni. Ezért ilyenkor 'büntetésből' este többet futok.
Nikkoban csak egy napot töltöttünk, nem volt esélyem futni. Kyotóban egyszerűen csak zuhogott az eső (ami önmagában nem lenne visszatartó tényező), illetve olyan kimerült voltam az egész napos járkálástól, utazástól, városból városba buszozástól, hogy rábeszéltem magam a pihenésre. Nem kellett nagyon győzködni.
De egyszer, egyetlenegyszer, sikerült!
A Fuji lábánál fekvő Kawaguchi városkába érkezésünkkor vastag ködréteg és mufurc idő fogadott. Csepegett az eső, olyan jó magyar szóval nyálkás volt az idő. Szomorúan is feküdtem le, hogy lám, itt sem fogok futni...
Reggelre viszont mindenféle vallás mindenféle istene meghallotta a fohászom, és akkora örömöt éreztem a reggeli (egyértelműen nem esős) fények láttán, hogy kipattantam az ágyból, és elindultam valóraváltani egy álmot: futni a Fuji lábainál.
Amint kiléptem, és megláttam őnagyságát, simán sírvafakadtam. Meglepetésben, örömömben, arra gondolva, mennyire hálás vagyok mindezért, nem tudom. Mind egyszerre. És elindultam.
Kis városka lévén nem volt olyan tömeg az utcán, mint amihez Tokyoban szoktam, de mindenki intézte a hétfő reggeli ügyes-bajos dolgait. Munkábamenet, volánnál, telefonálva, iskolába sietve... Nem tudtam felfogni ésszel, hogyhogy nem folyamatosan a hócsúcsos hegyet bámulják...
A hegy irányába futva egyre közelebb jött, és egyre kevesebbet láttam belőle, ahogy az erdősáv takarni kezdte. Próbáltam jobbra, próbáltam balra, hogy többet lássak belőle. Visszafutottam a városba és magaslati pontokat kerestem, hogy lefotózhassam, hisz egy darab felső sem volt az égen. Családi házak külső lépcsőjére másztam, egy raktár hátsó tűzlépcsőjén futottam fel, de a legmagasabbra talán egy kis hotel harmadik emeletére jutottam.
Amikor már a hegytől távolodni, azaz a szállásom irányába visszafelé kezdtem futni, folyton vissza kellett néznem a vállam fölött, hogy ugye ott van még, még nem tűnt el, még mindig olyan csodálatos....
És igen, az volt.
Ha a tervezett kilométerszámot nem is érem el itt a Japánban tartózkodásom alatt, még nem engedtem el a 2015 km teljesítését... hosszú még az év. Futó bajtársaimnak hajrá és gyűjtsétek a kilométereket!
Inspirációként tudom ajánlani a nagyszerű japán író (aki más könyveivel nagyon gyorsan kedvenc írómmá lépett elő) MURAKAMI HARUKI futásról szóló könyvét - Miről beszélek, amikor futásról beszélek. (Ezúton is köszönöm a kiváló karácsonyi ajándékot!)
Bártulajdonosként kezdte életét, majd egyik napról a másikra felhagyott vele és komolyan az írással kezdett foglalkozni. Egy idő után úgy ítélte meg, hogy habár szellemileg karban tartja magát, testügyileg is jó lenne fittnek lenni, ezért futni kezdett. Nulláról. Standard napi 10 km-es futásaival hamar kitartásra tett szert és nemsokkal később (saját tempójában) a maratont is lefutotta. Élményeit könyvbe szedte, ami könnyen olvasható, és rendkívül közvetlen. Szinte nem is a futásról szól, de valahogy mégis... Mindenkinek ajánlom.
Most búcsúzom, indulok futni!
Teljesítményem csúcspontját eddig a tavalyi év jelentette, mikor is csatlakoztam egy futócsoporthoz. Ez a többezres létszámú csoport eldöntötte, hogy 2014-ben 2014 km-t fog futni. Az utolsó kilométereket karácsony másnapján teljesítettem.
Ezen felbuzdulva ez a csoport, ami idén már tízszeresére duzzadt, 2015 km lefutását tűzte ki célul ez év szilveszteréig.
Ez azt jelenti, hogy mindig futni "kell", bárhova is kerül az ember. Én kifejezetten élvezem, ha új helyeken futhatok. Márciusban van szerencsém több helyszínen is, Japánban futkorászni.
A jetlag elmúlása után felkötöttem a futócipőt, és egy szép vasárnap délelőtt elindultam Shinjuku negyedben. Habár a nap sütött, a szél mindig fúj, és a hatalmas épületek között kiszámíthatatlan a széljárás.
Kedvenc részem az új helyeken, amikor városnéző futásra indulok. Felfedezőút. Zene sem kell, csak megyek, nézelődöm, nézem az embereket, mert itt még az emberek is újak.
Szinte nem is nézek a lábam elé, mert a nyakam hegyesszögben megtörve, arcom az ég felé. Felhőkarcolók. Sávosan váltakozik az árnyék a napfénnyel, a magas épületek között átszűrődik néha a napsugár.
 |
| Ezek tényleg karcolják a felhőket. |
A szállásunkkal szemben van egy kis park, körben pont egy kilométer, de nem szeretek körözni. Ha az előre körülbelülre belőtt távhoz még pont annyi hiányzik, akkor megtoldom egy parkkörrel. Március elején még csak bimbóztak a tulipánfák, a cseresznye- és szilvafák, de így hó vége felé már egész illatözönnel köszöntik az arrajárót.
Ha valami, hát a futás a japánoknak való. Kitartásra, monoton, szinte cél nélküli teljesítményre vannak ők nevelve, automatikusan végzik a dolgukat. A futást szinte nekik találták ki: alacsonyak, pillecsontúak, könnyűek és kitartóak. Mennek, esőben, szélben, férfiak, nők. Eddigi országlátogatásaimhoz képest eddig a legtöbben, fej-fej mellett a Magyarországon észlelt tapasztalataimmal.
Nagy téma futók között, hogy köszönünk - e egymásnak. Otthon én egy félmosollyal, vagy intéssel szoktam a másik tudtára adni, hogy átérzem amin átmegy, és hogy de jó egy futóval találkozni.
Itt első alkalommal szintén mosollyal próbálkoztam, és nagyon fancsali haragos grimasz lett rá a válasz. Pár nap múlva jöttem rá, hogy valószínűleg úgy értelmezik, hogy mulatok a szenvedésén. Ezért megfigyeltem, itt mi a módja egymás köszöntésének. Ki nem találnátok: a meghajlás. Futás közben! Nem csak a fej, de amennyire egyensúlyod engedi, a felsőtested felsőbbik része is... Már aki csinálja. Én még gyakorlom.
Ha választanom kell, hogy milyen típusú futó vagyok - éjjeli, nappali, park/ terep/ utca/ futópad - akkor mindenképpen az éjszakai utcát választanám.
A sötét valamiért egyszerre biztonságot és titokzatosságot lop be a futóélménybe.
Esti futásaim során elbarangolok. Nagyobb főútvonalak mentén haladok először, majd fejben követve a dimenziókat és az utcák párhuzamosságát illetve derékszögű találkozását, kis térképet készítek magamnak az elmémben.
Nem könnyű itt futni: rengeteg az ember a járdán. Este is, éjjel is. Éjjel 11 órakor is siető öltönyösök áramlanak az utcán, néha futnak egy kicsit, majd gyors léptekre váltva surrannak át az utolsó zöld villogó jelzésen a zebrán. Az embereket kerülgetni sem könnyű, már csak a balkezes közlekedés miatt sem, de ráadásul mindenki csoszog, csámpás, szinte felesik a saját lábában, dőlöngélnek, sosem tudom, épp merről kerüljem őket.
Ha még ez nem lenne elég, a biciklisek is a járdán közlekednek. A járda közepén található egy narancssárga elválasztó sáv, de mindmáig nem sikerült megfejtenem, hogy az a bicikliseket és a gyalogosokat választja-e el, vagy a két iránynak terel külön utat. Eszter persze valamiért mindig útban van....
De ezzel együtt imádom az éjszakai utcát. Ha kiérek kicsit a forgalomból, és beáll szépen a ritmus, sikerül elérnem azt a monotonitást, amikor eljön a katarzis. Az extázis. Amikor úgy érzi az ember, hogy ez a jó ritmus bármeddig fenntartható. Gondolatok sincsenek, csak inkább felhőszerűen lebegnek, nem konkrétan, csak halványan, tolakodás nélkül, a -képzeletemben - pasztellszínű háttérben.
Volt egyszer egy nagyon jó esős futásom. Szitáló, futónak legjobb esőben indultam el. Legjobb azért, mert épp elég eső ez, hogy az embereket hazaküldje, vagy otthontartsa, és pont frissen tartja az arcot, lemossa az izzadságot, de az ember ruhája nem ázik el.
Pont amikor legtávolabbra értem kiindulópontomtól, azaz féltávnál elkezdett zuhogni. Először nem bántam, gyorsabbra vettem a tempót hazafelé. De aztán kezdett már a szemembe is befolyni, lassan a vízhatlan dzseki is mintha átnedvesedett volna... Beálltam egy eresz alá kicsit, hátha alábbhagy, de erre semmi esély nem volt. Inkább csak hagytam az egészet úgy ahogy van, és boldogan tapicskoltam a tengernyi pocsolyában. Hazafelé a sarkon beugrottam a boltba sushiért, hát, nagyon furán néztek rám. Úgy nézhettem ki, mint egy búvár: kék kabátom kapucniját maximálisan összehúzva, egy 10 cm-es átmérőjű lyukon néztem a külvilágot, és lépteim nyomán pocsolyák képződtek, folyt belőlem a víz. De legalább nem volt sushijuk, és ezért még két másik boltba is bemehettem ugyanígy.
 |
| Pompázó szilvafák, naplementében |
Futásaim során több parkot is felkerestem. Volt, amelyik kapujában utánam futott a biztonsági őr, hogy "ácsi-ácsi, itt nem szabad ám futkorászni". Gondolom ezt mondta, mert körülbelül "akaruki machiko nichiku aro gochi su saka aro" -nak hangzott. Lehet azt mondta, ha futni merek, levágja a lábam. Nem tudhatom.
Kedvencem mind közül a Yoyogi park lett, amely körben 3 kilométer, és mindig sok a látnivaló. A japánok, mint minden másban, futásban is maximalisták, így már meg sem lepődtem, amikor láttam, hogy a futóösvény közvetlenül a kerítés mellett fut, követve annak minden icipici beugrását, hogy egy métert se veszítsen el az ember. A parkba fiatalok járnak piknikezni, fiú szurkolócsapatok gyakorolnak, hiphopedzéseket tartanak a füves placcon, és rengeteg lány csak fotózkodik a cseresznyefákkal. Mert itt már három bátor kinyílt az első héten. Szépek a fák, van bambuszerdő, nem fáj a térd a betontól, nincs szmog, nincs piroslámpa; ennél több egy futónak nem is kell.
 |
| bambuszerdő mellett visz az út a Yoyogi-parkban |
Hétvégi kirándulásaink során mindig magammal vittem a futócuccom is, de sajnos csak egyszer sikerült Tokyón kívül futócipőt ragadnom.
Ha esténként eluralkodik rajtam a fáradtság, akkor azt mondom magamnak: "Sebaj, holnap felkelek és reggel futok". Őszinte leszek: egész életemben ezt mondtam és (szinte) sohasem tudtam felkelni. Ezért ilyenkor 'büntetésből' este többet futok.
Nikkoban csak egy napot töltöttünk, nem volt esélyem futni. Kyotóban egyszerűen csak zuhogott az eső (ami önmagában nem lenne visszatartó tényező), illetve olyan kimerült voltam az egész napos járkálástól, utazástól, városból városba buszozástól, hogy rábeszéltem magam a pihenésre. Nem kellett nagyon győzködni.
 |
| Nyílnak már a bátrak |
De egyszer, egyetlenegyszer, sikerült!
A Fuji lábánál fekvő Kawaguchi városkába érkezésünkkor vastag ködréteg és mufurc idő fogadott. Csepegett az eső, olyan jó magyar szóval nyálkás volt az idő. Szomorúan is feküdtem le, hogy lám, itt sem fogok futni...
Reggelre viszont mindenféle vallás mindenféle istene meghallotta a fohászom, és akkora örömöt éreztem a reggeli (egyértelműen nem esős) fények láttán, hogy kipattantam az ágyból, és elindultam valóraváltani egy álmot: futni a Fuji lábainál.
Amint kiléptem, és megláttam őnagyságát, simán sírvafakadtam. Meglepetésben, örömömben, arra gondolva, mennyire hálás vagyok mindezért, nem tudom. Mind egyszerre. És elindultam.
 |
| Már visszafelé : mögöttem a Fuji-san |
A hegy irányába futva egyre közelebb jött, és egyre kevesebbet láttam belőle, ahogy az erdősáv takarni kezdte. Próbáltam jobbra, próbáltam balra, hogy többet lássak belőle. Visszafutottam a városba és magaslati pontokat kerestem, hogy lefotózhassam, hisz egy darab felső sem volt az égen. Családi házak külső lépcsőjére másztam, egy raktár hátsó tűzlépcsőjén futottam fel, de a legmagasabbra talán egy kis hotel harmadik emeletére jutottam.
Amikor már a hegytől távolodni, azaz a szállásom irányába visszafelé kezdtem futni, folyton vissza kellett néznem a vállam fölött, hogy ugye ott van még, még nem tűnt el, még mindig olyan csodálatos....
És igen, az volt.
 |
| Még aludtak a ház lakói, amelynek a lépcsőjére felsettenkedtem |
Ha a tervezett kilométerszámot nem is érem el itt a Japánban tartózkodásom alatt, még nem engedtem el a 2015 km teljesítését... hosszú még az év. Futó bajtársaimnak hajrá és gyűjtsétek a kilométereket!
Inspirációként tudom ajánlani a nagyszerű japán író (aki más könyveivel nagyon gyorsan kedvenc írómmá lépett elő) MURAKAMI HARUKI futásról szóló könyvét - Miről beszélek, amikor futásról beszélek. (Ezúton is köszönöm a kiváló karácsonyi ajándékot!)
Bártulajdonosként kezdte életét, majd egyik napról a másikra felhagyott vele és komolyan az írással kezdett foglalkozni. Egy idő után úgy ítélte meg, hogy habár szellemileg karban tartja magát, testügyileg is jó lenne fittnek lenni, ezért futni kezdett. Nulláról. Standard napi 10 km-es futásaival hamar kitartásra tett szert és nemsokkal később (saját tempójában) a maratont is lefutotta. Élményeit könyvbe szedte, ami könnyen olvasható, és rendkívül közvetlen. Szinte nem is a futásról szól, de valahogy mégis... Mindenkinek ajánlom.
Most búcsúzom, indulok futni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése