Első napok

Kedves Olvasó! Köszöntelek a blogomon! Eszter vagyok, 25 éves végzős orvostanhallgató a Pécsi Tudományegyetemről és egy hónapos sebészet gyakorlatra érkeztem Tokyoba. Még sosem jártam itt, de mindig is húzott a szívem Japánhoz, már csak a 15 éves shotokan karate múltam miatt is, de legfőképp mert mindig élvezetes új kultúrát, országot megismerni. Rólam dióhéjban, hogy szeretek fotózni, enni (bármit, bármi újat vagy szokatlant) és jövőmet gasztroenterológusként képzelem el.
Remélem hasznos és élvezetes olvasnivalóval szolgálhatok számodra.

Petivel ketten érkeztünk a Pécsi Tudományegyetem színeiben, orvosi gyakorlatra, egy hónapra. A Tokyo Medical University-vel való egyetemi kapcsolat rendkívül kiforratlan még és új, így mi leszünk, akik kitapossák az utat. Két cserediák már járt Pécsett, hatodéves gyakorlatra jöttek egy hónapra 2014 áprilisában, két kis aranyos japó fiú, és elájultak Magyarországtól. Most, hogy kezdem a japánokat megismerni, rá kellett jönnöm, hogy nagyon könnyű a kedvükre tenni és szinte mindennek képesek teli vigyorral örülni.

Tokyo hatalmas. 13 milliónál is több lakosa van, és városon belül is órákat lehet vonatozni. Szállásunk Shinjukuban van, ami talán a legközpontabbnak mondható. Körülöttünk hatalmas felhőkarcolók; kicsit new-yorki hangulat uralkodik.

felhőkarcolók, magasházak mindenhol

 Egy nővérszálláson vagyunk, egyszemélyes lakásokban, ami magyar viszonyokkal nem összehasonlítható. Tolóajtó, bambuszszőnyeg, még egy icipici lakás is sugározza a "japánságot".  A nővérszállás neve Cosmo House (Shinjuku Chuo Central Park közvetlen szomszédságában),  ami sok értetlenkedő tekintettel ajándékozott meg minket a reptéren, amikor a repülőgépen kitöltött, itt tartózkodásunkra vonatkozó kis sárga cetlit átnyújtottuk a derékig érő ellenőröknek.
Első nap úgy megörültem az ágy látványának circa 18 óra utazás után, hogy belehuppantam, a fejem a párnán landolt. Azon nyomban meg is bántam, mert a párna rizzsel van töltve és párnának végtelenül kemény és kényelmetlen. Olyan érzés volt mintha legalább egy könyvoszlopon pihentetném a fejem. De majd megszokja az ember...

Első nap a két kísérőnk, akik a reptérre jöttek értünk, elvittek egy kis étkezdébe, ahol ramen levest ettünk. Ez egy olyan alapkaja itt, ami két változatban ugyan, de mindenhol kapható. A nagyobb verzió egy lábos körülbelül másfél liter levessel, tele tésztával, póréhagymával, hússzeletekkel, helyenként tojással (a feltéteket még pluszban az ember szerkesztheti magának). Ebből pálcikával eszi ki az ember a tésztát és az egyéb megfogható falatokat, a levest pedig kikanalazza a nagy porcelánkanállal, vagy nemes egyszerűséggel: kiissza a hatalmas tálból. Én ezt a verziót szeretem jobban. A másik változata az ételnek, amikor egy kis müzlis tálnyi sűrű levest kap az ember, rajta algalappal és egy adag fűszerrel, amit össze kell keverni, és mellé egy hatalmas tál tésztát is leraknak elénk az asztalra  Ilyenkor pálcikával belepakoljuk a tésztát, ami így levesesen-szószosan könnyen csúszik. Ez egy kicsit zsírosabb, szójásabb leves. Vigyázni kell azonban, mert az ember gyomra 'sokkot' kaphat tőle, képtelen voltam a müzlistál harmadánál többet enni, habár nem vagyok madárétkű.

 Egy olyan kifőzdében kóstoltuk meg, ami állítólag Tokyo legfinomabb ramen levesét készíti. Kicsit húztam a szám, amikor megláttam az ötven méteres sort a kis sikátorban, és nem is nagyon láttam, tulajdonképpen merre, melyik ajtó felé tart a sor eleje... De ahogy közeledtünk a célhoz, láttam, hogy a sikátor lépcsőlejárójából nyíló kis hangulatgödörben egyszerre legfeljebb 12 ember kanalazhatja a levest, és összesen az evőkkel együtt 20 embernél több nem fér be a helyiségbe.
Itt is ételjegy rendszer működik, ami tulajdonképpen egy automata, ahol a kiválasztott étel értékét bedobva kis kupont kapunk, és azt adjuk át a szakácsnak.

A japánok ahogy esznek... azt leírni nem lehet. Teljes rákoncentráltsággal, előrehajolva lapátolják az összetapadt kis rizsgombócokat, vagy a levesből kipálcikázott tészta egyik végét a szájukba véve az egészet beszippantják, jellegzetes és igencsak zavaró szürcsölő-szörtyögő hangot kiadva. A legviccesebb, ahogy nagy vákummal beszippantják a hosszú tésztát, a levesbe érő vége sokszor felcsapódik az arcukra, szójapöttyöket hagyva, Persze erre is kitaláltak már valami szájvédőt, amin egy szájnyílás található és megvédi az ember arcát és nyakát a levescseppektől. Furcsa kreálmányok...
Bárhol és bármit eszünk, köszönjük meg az ételt.
"Gochisou sama" - körülbelül annyit tesz: köszönöm kedves szakács, hogy elkészítetted az ételt.

Az eldugott ramenlelőhely

A japánok rendkívül udvariasak és legendákat lehetne mesélni az előzékenységükről és kedvességüktől, de helyette elmesélem, én mit láttam. Esti órákban sétáltunk egy főútvonalon és át akartunk kelni egy zebrán, amikor nagy robajjal egy szirénázó mentőautó akart befordulni. Mi természetesen megálltunk, meg akartuk várni, míg a mentő elhajt, át a zebrán. De ők lefékeztek. Szirénázó mentőautó megáll a zebránál! Mi persze integettünk nekik (ha nem végzős orvostanhallgatók lennénk, szerintem akkor is bármely más európai így tett volna ) hogy menjenek-menjenek csak, erre ők mélyen meghajoltak ültükben az autóban megköszönvén végtelen kedvességünket és elvesztek a vibráló színű utcában.

Az utcakép is teljesen más az otthon megszokottól. Először is, baloldali a közlekedés. Bal oldalon van a kormány. Nehéz megszokni, hogy merre fordítom az utcán a fejem először... Talán ebből kifolyólag a mozgólépcsőn is pedáns sorban, a megszokottal ellentétes oldalon sorakoznak az emberek. A járdán sárga sáv választja el a két menetirányt, amit csak mi lázadó európaiak szegtünk meg - megszokásból. Mindenhol rend, tisztaság, rengeteg ivókút, parkosított részek.
Minden ki van táblázva - csak nem angolul -, három fajta japán írásjellel is. Egy darab papírzsebkendő nincs a járdán. De szemeteskuka sincs!
Ezt a notórius kukátlanságot ma saját bőrömön is tapasztaltam, ugyanis a szobácskámban tele lett a szemetes. Bezacskóztam, és esti városi sétánk alkalmával magammal vittem, gondolván, kidobom egy szemétlerakóba, Hát, a szállás körül nem találtam. Vittem tovább kezemben lóbálva, reméltem, a járdán/utcán csak találok. Elértünk egészen a metróig (600 m), útközben sok furcsa pillantást bezsebeltem, majd amikor a metróba leérve sem futottam össze egy jóképű kukával sem, eldöntöttem, hogy megmetróztatom a kis csomagot. Ekkor már igen furcsán bámultak az emberek, de ez semmi ahhoz képest, hogy milyen megbotránkoztató lettem volna, ha magyar módra csak leteszem valahova mert meguntam a hurcolását. És legyünk őszinték, 20 perc bóklászás után már van az a pillanat...
De én kitartóan cipeltem. Megmetróztattam a csomagot, átszálltam, majd le a célállomásnál. És amikor már a földalatti labirintusból kikeveredve sem találtam a szemetemtől könnyes búcsúval elbúcsúzáshoz kellő alkalmatosságot, egyszerűen rátettem egy kupac eltörött ernyő tetejére. A szentélybe már nem akartam magammal vinni...

megmetróztattam a szemetet

Az utca tisztaságához hozzátartozik, hogy eddig összesen 3 hajléktalant láttam, de ők is esernyőkkel magukat körbepakolva, félrehúzott padon, észrevehetetlenül, rendkívül kulturáltan, paplan alatt alszanak.

Furcsa, hogy sem pórázon vezetett eb sem kóbor kutya nincs az utcákon. Ugyanígy macskát is csak egyet láttam, a házinéni irodájában. Nem akarok a viccekre gondolni, hogy "nincs kutya, mert belefőzik a kajába"...
Mindenki csinosan jár dolgozni,a férfiak 70 %-a az utcán öltönyben-nyakkendőben járkál, a nők pedig kosztümben, magassarkúban, vagy valami elegáns összeállításban sietnek dolgozni.

A japán munkamorált szerintem mindenki el tudja képzelni. Amikor esténként futni indulok, fél 10-10 magasságában látom az öltönyös fickókat kiáramlani a metrólejáróból....

Európai nőnek itt sétálni furcsa. Szokatlannak találom, hogy senki nem néz a másikra, nem nézik meg a lányokat, még a szemüket is lesütik, amikor elsétálnak mellettünk. Se a munkások, se a forgalomirányító rendőr, se az öltönyös üzletember ezt nem engedi meg magának.Sajnos el kellett könyvelnem, hogy itt a japán férfiak 98%-ához végtelenül magas vagyok  (nem mintha itt keresném életem párját, csak feltűnően picike itt mindenki).

Még csak két napja vagyok itt, de máris azt érzem, hogy Japán a végletek világa. Ők öltöznek a legkonszolidáltabban, de ugyanakkor ők az a nép, aki fiziológiás sót fecskendeznek a homlokukon a bőrük alá, és benyomva a keletkező folyadékdudor közepét "fánkfejűeknek" (donut-head) hívják magukat, kilőtt füllel, felnyírt hajjal, leírhatatlan mintjájú térdharisnyákkal és elképesztő kiegészítőkkel nálam a legextrémebb díjat is kiérdemelték. Rendkívül udvariasak és konzervatívak, de a japánok szerintem a világ legperverzebb emberei is egyben - gondoljunk csak a rendkívül indokolatlan japán szexi TV-showkra ahol a fal mögött elrejtőző nők lyukon kidugott fenekeit úgy falják élő műsorban az öltönyös úriemberek, mintha életükben hasonlót még nem láttak volna. Még az is lehet, hogy igaz.
Kíváncsi vagyok, mit tartogat ez a város, ez az ország számomra.
Tartsatok velem!