Japánok, mindennapjaikban 1.rész

A japánok furák. A japánok aranyosak. A japánok... egyszerűen csak mások mint az általam eddig megismert népek. Váratlanul Európából idepottyanva kultúrsokkot lehet kapni furcsa szokásaiktól.

Bácsika a metrón, aki nem tudta hova tenni európai mivoltunkat.
Egész úton ilyen arcot vágva nézett bennünket, majd elaludt.

Az egyik legszembetűnőbb tulajdonságuk az udvariasság. Ezek bevett rituálék, és mind a fiatalok, mind a felnőttek ugyanúgy gyakorolják. A köszönés végére odabiggyesztett 'hozaimas' jelenti a végtelen udvariasságot. Reggel, amikor a kórház öltözőjébe sietek, és az odavezető átjárón szembejönnek velem a reggeli vizitre tipegő nővérkék, a 'jó reggel kívánok, végtelen alázattal' japán megfelelőjével köszönnek, de a 'jó reggelt kívánok' rész igazából nem is fontos, így csak a 'Hozaimas!' hangzik el mindenki szájából. A legőszintébben mondom, hogy az egy perc alatt elhangzó, szó végét indokolatlanul hosszúra elnyújtó 'Hozaimaaaaaaaaas'-ok száma olyan nagy, hogy az ember 5 perc után már szinte meg se hallja, vagy magában gúnyosan utánozza madárhangjukat. Megszámoltam, míg a szállásról a sebészeti osztályra érek, az öltözőt érintve 46 'Hozaimaaaaaaaaaaas' hangzik el a számomra, és a köszönő emberek közül egyet sem ismerek.

A 'hozaimas' egyébként a leguniverzálisabb szó, bárki bármikor, bárkinek, bármilyen helyzetben mondhatja. A műtőben a sebész minden egyes (!) eszköz kézbekapása után egy-egy, kilométeresre elhúzott 'Hozaimaaaaaas'-szal köszöni meg a műtősnő fáradozását. Ha teheti, az operátor meg is hajol ültében vagy legalábbis bólint hozzá. Majd a műtősnő szintén 'Hozaimas'-szal köszöni meg a megköszönést. (El lehet képzelni, hogy kicsit agyamra megy már ez a szó.)
Kicsit más, mint nálunk a 'Szikét! Ollót!' kedvesnek kevésbé mondható műtőbeli utasítások.
Udvariasságuk nem ismer határokat. Elnézést kérnek, ha belépnek egy szobába, akkor is ha az a sajátjuk /'Shitsurei shimasu!'/, illetve az étteremben azt is megköszönik, ha ételt rendelünk, és azt is, hogy letehetik a rendelt fogást elénk az asztalra. Megszokhatatlan. Legtöbbször hajlongással kísérik, néha csak bólintanak.

egyenruhás iskolás lányok

A vonatjegy megvételekor az információs irodában, amikor sorszámot húzunk az automatából, a sorszám kinyomtatása után a képernyőn egy meghajolt japán nő képét látjuk - (tulajdonképpen csak a feje tetejét, de hát mindenki érzi a gesztust...).

Bármikor, amikor fizetünk, a pénzt vagy a bankkártyát két kézzel, meghajolva veszik el és a termékeket tartalmazó szatyrot is két kézzel adják át.

Szipognak. Irdatlan hangosan. Kontroll nélkül. Más európai népeknél is jellemző sajnos - ezt az orvosi egyetem könyvtárában vettem észre, tanulni próbálás közben -, és meg kell mondjam, így magyarként végtelenül idegesítő és egyben gusztustalan. Minek is fújjuk ki orrüregünk tartalmát, ha szimplán vissza is szívhatjuk? Az sem zavarja őket, hogy ezt a gusztustalan hangot percenként 3-4 szer adják ki. Ha megkínálom őket zsebkendővel, a válasz csak egy udvarias 'Nem, köszönöm'. A reggeli sebészeti megbeszéléseken a sztereóban minden oldalról érkező ritmusos szipogás akadályozza meg, hogy elaludjak.
Egyébként nem csak szipognak, hanem furcsa, leírhatatlan és igazából eléggé visszataszító hangokat is képesek kiadni, lányok-fiúk egyaránt. Horkantások, krákogások továbbfejlesztett változatai, és az orr, torok és garat mindenféle visszahangjait képesek kicsalni szervezetükből.

Vidéki néni, aki a távolsági vonattal falujába igyekszik

Ha már a hangoknál tartunk: amikor beszélek, vagy magyarázni próbálok, úgy adják tudtomra, hogy értik amit mondok, és követik a mondanivalómat, hogy hümmögnek. de minden mondat után egyet. Amikor meglepődnek, vagy úgy érzik, a mondanivalónak vége, akkor egy hosszú és mély hangú 'Hőőő' szótaggal zárják le a beszélgetést (magában mindenki kipróbálhatja, saját hangjánál egy oktávval mélyebben 'kimondott' 'Hőőő'. Leginkább egy igazi tehénbőgéshez hasonlít.)

Ezzel ellentétben viszont az izzadást észrevenni megbocsáthatatlanul udvariatlan. Egyik műtét közben a rezidens orvos homlokáról már patakokban csorgott a veríték, amikor már nem tudtam tovább nézni, hogy tulajdonképpen 'beleizzad' a betegbe. Kértem egy törlőt, és mondtam neki, hogy most meg fogom törölni a homlokát. Először rendkívül csúnyán nézett rám mindenki, hogy hogy lehetek ennyire illetlen! Hát az orvos izzadságát megemlíteni... De aztán elmagyaráztam, hogy otthon nálunk ez így működik : aki steril, mert bemosakodott, annak homloktörlését, telefonjának hívásait és akár az orrvakarását is a műtétet néző, nem bemosakodott kollégája intézi. Megmosolyogták magyarázatomat, de nem hiszem, hogy bevezetnék mindennapi gyakorlatba...

Maszkos nők és egy hagyományos kalapot viselő férfi a Shinjuku vasútállomáson

Az emberek egyharmada mindenhol maszkot visel. Sokáig nem értettük miért, mert ahogy első nap már kiderült, nem a szmog miatt. Nagyon nehezen sikerült elmagyarázniuk (és a nehézségek sajnos nem a mi értetlenségünkből fakadtak), hogy a betegségek miatt. De hogy ők betegek-e vagy félnek-e a betegségektől... Arra egy héttel később derült fény. Félnek, hogy megbetegszenek. De olyannyira, hogy a kávézóban képesek a maszkot két korty között visszaigazítani a szájuk elé, illetve simán rágyújtanak maszkban. Minden slukk előtt le-, majd utána visszahúzzák a szájuk elé. Minden közértben lehet kapni, a szivárvány összes színében ( a legijesztőbb a fekete! ). Maszkautomaták is vannak, még az utcákon is.

Kórházi folyosó, reggel 8 körül. Sorbaállás a lifthez

Első napokban tűnt fel, hogy a japánok sorban állnak -mint a kanadaiak- mindenért. A lift előtt érkezési sorrendben egyes sorakozóban várják, hogy megérkezzen a lift. A buszmegállóban libasorban kanyarog az embersor, akkor is, ha a busz negyed óra múlva érkezik.

Viszont a férfiak nem engedik előre a nőket sem az ajtóban, se máshol. Engem igazi bunkónak néztek, amikor Peti előreengedve én léptem ki először a liftből. Gyorsan hozzászoktunk, így most már mindig a sor végén kullogok. Remélem Peti otthon gyorsan visszaáll az európai trendre, különben otthon ő tűnik majd udvariatlannak.

A férfiak női táskát hordanak. Nem viccelek, az öltönyös férfiak is, akiket reggel látok, vállon lógó kis táskákkal sietnek mindenhova.
Tegnap történt, hogy a sebészeti orvosi szobában, ahol reggel a megbeszéléseket tartjuk és az összes orvos és professzor is ott van - illetve ott tartja a dolgait, a titkárnő megkért, vigyem oda a táskáját, mert akkor megmutatja a városka szépségeit, ahonnan ő származik. Megfogtam a legszebb táskát, odavittem, ráadásul egy animefigura is lógott rajta kulcstartóként. Hirtelen mindenki hangos hahotázásban tört ki, mivel az a professzor úr táskája volt. Még volt két meddő próbálkozásom, amikor szintén sikerült egy-egy orvos -férfi - táskáját felemelnem, így inkább feladtam és a hölgy maga indult táskájának felkutatására.

Nem, az nem a barátnője táskája. 

Nem nagyon tudnak angolul. Ez túlzás: a kórházban egy kezemen megszámlálható embereken kívül egyáltalán nem tudnak angolul. Mi azzal az információval érkeztünk, hogy aki öltönyben van, az tuti jól beszéli az említett nyelvet, de egyrészt majdnem mindenki öltönyben van, másrészt sajnos ez az állítás ilyen formában egyáltalán nem állja meg a helyét. Az orvosok nem latinul tanulják az orvosi kifejezéseket, hanem japánul. Ez rendkívüli módon megnehezíti a mindennapjainkat. Ha mondani akarnak valamit, előveszik valamelyik zsebükből a telefonjukat, és lefordíttatják vele majd az orrunk elé dugják. Én már megtanultam, hogy az angolomat csak a végtelenül leegyszerűsített, egyes szám harmadik személy ragozása és múltidő használata nélküli formában tudom velük megértetni. 'This operation is over? - No, its a boy! ' (Vége a műtétnek? - Nem, ez egy fiú!) Nem ritka, hogy hasonló ó 'párbeszédek' zajlanak. 

Kontraszt: kimonót viselő nő a legmodernebb kütyüvel. Előtte rá is gyújtott.

Másik nagy furcsaság, hogy ha angolul tagadó mondatban (jó magyarosan) kérdezünk, akkor ha igen választ kapunk, az a tagadás igenlése, vagyis a válasz: NEM. Erre egy jó példa: 'Dont we have to cross the road? (Nem kell átkelnünk az úttesten? ) Yes!' (igen, vagyis nem, nem kell átkelnünk az úttesten.) Ma például megkérdeztem valakitől a pályaudvaron, hogy hol van a vasút-információs iroda. Láthatóan nem tudta, de kereste rá a szavakat ezért segíteni próbáltam. 'You dont know? (Nem tudod, hol van?) Válaszul a következőt kaptam: Yes, you dont know. (Igen, te nem tudod.)
Szegénykém ... nem tudta.
Ugyanígy igaz ennek fordítottja is, amikor elkéredzkedtem a kórházból, mert kirándulni mentünk.
- Nem mehetnék el korábban? - kérdésre a 'nem' választ kaptam, ami a tagadás tagadásával így azt jelentette, hogy igen, hazamehetek nyugodtan....

Az eddig itt kóstolt ételek legfinomabbikát ő készítette el számunkra.

Reggelente kórházba menet az öltönyös férfiáradaton kívül még feltűnhet, hogy az emberek futnak az utcán. De nem ám sportcipőben... Munkábamenet! Mintha csak ennyire sietnének. De ennyire mégsem siethetnek, mert utána szakaszonként lelassítanak, majd kényelmes sétatempóban folytatják útjukat. Egyszer Petivel nyugodtan sétálva Shinjuku utcáin, egy fiatal srác sprintelt el mellettünk de olyan sebességgel, hogy az olimpikon rekorder Usain Bolt is megirigyelte volna. Néztük, néztük, hova fut ilyen sebesen, de hát a 100 méterrel arrébb lévő McDonalds-nál lefékezett, és teljes nyugodtsággal beállt a sorba. Úgy döntöttük, ennek a végét már igazán megvárjuk. Amikor elkészült a rendelése, számításainkkal ellentétben nem egy ételcsomaggal futott tovább, hanem megfogta a kis tálcáját és leült ebédelni, szép kényelmesen. Esküszöm, nem értem.

Időközben a kukanélküli utcaképre is megkaptam az igen sajátságos választ. Amikor rákérdeztem, miért nincs egy szemetes sem az utcákon, olyan kérdést kaptam vissza, amire nem számítottam: miért is lenne rá szükség?
'Hát, gondolom - hangzott a válaszom -, ha az ember eszik vagy iszik valamit az utcán, esetleg szeretné kidobni a hulladékát.'
'Enni az utcán? Ilyen furcsaságot!!! Nagyon furcsák vagytok ti. Itt senki nem eszik az utcán.'
'Egy szelet müzlit, vagy csokit sem? Ha kiürül a kis ásványvizes palackom, hova rakjam?'
'Hordozd csak addig magaddal, amíg haza nem érsz, és ott szépen a szelektív hulladékgyűjtőbe szétválogatod. De nem értem... miért enne valaki az utcán?!'
Az emberek nagy sietségükben az valószínűleg nem válogatnák szét a szemetet, így lehetetlenné téve a szelektív hulladékgyűjtést. Japán az az ország, amely a világon a legkevesebb szemetet termeli. A miértre a válasz nem is olyan nehéz: egyszerűen ezeken a szigeteken nincs elég hely a hulladék tárolására, ezért 75 %-osan mindent újrahasznosítanak. Példás.

Cseresznyevirágzás kezdetét fényképező helyiek

Mindezen tulajdonságaikkal, igazán egy szerethető népség. Nagyon elragadóak, kedvesek, közvetlenek, ahogy tudnak, segítenek. Végtelenül becsületesek. A biciklik az utcán nincsenek
lezárva. A kórház előtt ingyen esernyők vannak kihelyezve, amiket az ember ha használ, másnap vissza is viszi - soha nem hiányzik egy darab sem belőlük. A kórházbéli hajlongásuktól egyenesen istenszerűnek érezzük itt magunkat.

Végezetül, ha az ember egy csepp erőfeszítés árán pár szót megtanul japánul, azt végtelenül értékelik. Az étel megköszönése, a megfelelő elköszönési forma használata egyenes út a szívükhöz. Bármely kis ajándékot hihetetlenül meghálálnak. Mi magyarok is, sok szokást átvehetnénk tőlük.