Kórházi tapasztalatok

Lassacskán véget ér a hónap, és letelik a gyakorlatunk Tokyoban.

Úgy érzem itt az ideje, hogy az itteni egészségügyről és kórházi tapasztalatokról is beszámoljak.
Petivel egy hónapra érkeztünk, sebészeti gyakorlatot tölteni. 2 hét rekonstruktív és plasztikai sebészet, és két hét gasztroenterológiai, hasi sebészet jutott mindkettőnknek, felváltva.

A kórház épülete, és az egyetem valahol mögötte, ami épp nem látszik.

Első napunkon, miután az Oktatási Hivatalban megkaptuk a kitűzőnket és mágneskártyánkat (az ajtók 90%-át csak kártyával lehet kinyitni az egyetem épületében), Aya, a koordinátorunk és még pár lelkes segítője körbevezetett minket az épületkomplexumban.
Az egyetem egy 16 emeletes épületben foglal helyet ami a 2. és 6. emeleten van összekapcsolva a közvetlenül mellette elhelyezkedő kórházzal, ami pedig 18 emeletet számlál. Az egyetem jövőre tölti 100. születésnapját, és ennek tiszteletére még saját ásványvizespalackokat is készítettek. Már most lehet őket kapni a minden folyosón megtalálható automatákban! Amikor kérdésükre válaszolva elmondtuk, hogy mi két év múlva ünnepeljük a 650. mega-giga-billeniumot, akkor leesett az álluk.
Találkoztunk a dékánnal és a kórházigazgatóval is néhány perc erejéig, mindketten rendkívül örültek a 4 puttonyos Tokaji Aszúnak. A kórházigazgató meglátogatása előtt Aya szólt, hogy fogjam össze a hajam,mert egy kicsit mufurc az öreg. Összekötöttem lófarokba. Aya még így is ciccentett egyet hogy ez sem lesz elég konszolidált, úgyhogy gyorsan felcsavartam kontyba szőkés tincseimet. Pár nap múlva kaptunk egy emailt a kórházigazgatótól, hogy finom a bor, minden este élvezi lefekvés előtt....

A bor átadásának pillanata. 

Bármerre jártunk, kettőnk fényképével és mindennapi menetrendünkkel ellátott nyomtatványokat osztogatott Aya mindenkinek, sőt legtöbb helyen már ki voltunk tűzve a faliújságra, mintha körözött bűnözők lennénk. Csak a WANTED felirat hiányzott a fényképes poszterekről.

A plasztikai sebészeti csapat

Plasztikai és Rekonstruktív Sebészet

Én a plasztikai sebészeti osztályon kezdtem, Dr. Prof. Matzumura kezei alá lettem beosztva. Mindennapos teendőim általában kimerülnek a reggeli vizitek, sebkötözés, műtőben való ácsorgás feladatköreiben. Sajnos nem nagyon tudunk olyat csinálni amit otthon még nem tehettünk volna meg. Egyetlen eset kivételével, amikor is első nap délutánján egy arcidegbénulás miatt bekövetkezett arcizompetyhüdtséget megoldó műtéten vettem részt. A combizom izomhártyájából kivágtak egy 12 cm hosszú szalagnak megfelelő darabot, majd az arcizomzat szájzug végéhez rögzítették. Az arc bőre és felületesebb izomrétegek alatt végigvezetve a szalagot, az izom fültő végi részéhez varrva, meghúzva azt az arc visszanyerte tónusát. Tehát visszatérve az én teendőmre : az 'izomhártya-szalag' kivételének helyét kellett összevarrnom. Felületesen is. A mélyben szövetközben varrtam már, de bőrt, aminek hege lesz és látszik egy életen át, még nem...

A műtőben egy fickó megkérdezte: tudok-e varrni? Én egy semleges "már varrtam életemben' válasszal hárítottam. Egyet sem pislogtam már bemosakodva álltam, tűfogóval és csipesszel a kezemben egy japán teste felett, még nem teljesen magamhoz térve az időeltolódásból. Igyekeztem legjobb tudásom szerint, feszülésmentes csomókkal összevarrni a sebet. Nem csinálhattam olyan rosszul mert meg lettem dicsérve és a művelet befejeztével bekötötték a sebet és megköszönték a segítségem szakadatlan hajlongások közepette.

Műtőfolyosó, 18 műtővel. Egymás mellett van az idegsebészet, az ortopédia, az egyikben szemműtét folyik, mellette pedig hasnyálmirigy-operáció

Hajlongásról jut eszembe : a kórházban mindenki mindenkinek meghajol és úgy köszön. A leggyakrabban használt szó a gozaimas (mostmár tudom, hogy nem hozaimas, hanem gozaimas) ami egy udvarias kötőszó. Mondják ha beszállnak a liftbe, mondják ha kiszállnak, mondják két tésztaszürcsölés és két varratcsomózás közben is. Ezen az egy eseten kívül többnyire csak műtőben állunk egész nap, ami a semmittevés miatt igen fárasztó, főleg mivel nem nagyon (hát ez túlzás : egy-egy kivétellel egyáltalán nem) tudnak angolul. Így az operációk alatt nem sok magyarázat hangzik el. Ha mégis beszélgetni próbálnának velem, legtöbbször anime-ismereteimről kérdeznek, és nem anatómiai tudásomat mérik fel...

Fárasztóak még a műtős segédeknek is a 8 órás műtétek. Ő szegény bebólintott. De csak "powernap", bárhol képesek 2-3 percre elaludni, és így gyűjtögetik napközben az energiát.

A rezidensek, akikkel egy csapatban vagyok, a derekamig érnek, így kicsit Gulliver Liliputban érzésem van minden nap. Kedvencem, amikor átötözök 'sebészruhába' (tudjátok, az a zöld). L-es méretet keresek, megtalálom. Felveszem. Háááát... jó hogy nem reccsen. Ez biztosítja, hogy tutira le se merjek ülni a műtőben, még ha sziklából vannak már a lábaim a fáradtságtól, akkor sem... Tuti szétrepedne. Bokalengetős style-ban nyomom a műtőkben. Valamelyik nap felcsillant a szemem mert megláttam, hogy van LL és XL méret is. Na! Végre! Erre vártam mindvégig! Felvettem és csalódnom kellett, mert csak szélességében nőtt a méret, hosszában viszont nem oldotta meg a helyzetet.

kinőttem a nadrágom.

Ha már a ruházatnál tartunk : nagyon furcsának találom, hogy a műtőben mezítláb, műanyag papucsokban vannak az orvosok és asszisztensek. Magyarországon a műtős zsilipben szintén átveszi az ember a cipőt, de azok inkább klumpaszerűek, és nem mezítláb van benne az ember... Nem tudom, csak elképzeltem hogy leesik egy szike vagy bármi, és beleáll az ember lábába - és kész a sérülés.

A kórházban nem sok, vagy nem számottevő különbség fedezhető fel : a folyosókat mindenhol szőnyeg borítja. A betegszobákat is. Petivel ezen sokat tanakodtunk, nem tudtuk megfejteni egyenlőre, hogy ez miért jobb. Otthonos érzést kelt, ezt beismerem, de hogy takarítják fel azt a sokféle testnedvet, vért és egyebet, ami egy kórházban a padlón szokott kikötni?... Nagyon vicces, ahogy a takarítók kis festőhengerszerűséggel, ami ragacsos, tehát tulajdonképpen egy teleszkópos ruhaszösztelenítővel tisztogatják a 18 emelet szőnyegeit....

kórházfolyosó, szőnyeggel

A legfontosabb különbség nem is a technikai különlegességekben, hanem az eszközellátottságban fedezhető fel. Itt nincs olyan, hogy valami nincs! Az operációs blokkban 18 műtő található, egy kupacban. Ezen kívül még legalább 5 műtő van a földszinten sürgősségi, baleseti eseteknek fenntartva. Minden műtőben legalább 3, egyenként másfél négyzetméteres kijelzőn követhetjük az eseményeket, amelyeket a műtőslámpába épített kamera rögzít. Otthon a laparoszkópiás műtéteknél (amikor nem nyitják fel a hasat hanem 3-4 bemetszésen kamerát illetve operációs eszközöket helyeznek a hasüregbe és azzal műtenek) a kijelző leginkább egy kockatévéhez hasonlít (hivatalos neve katódsugár csöves TV), amelynek képfelbontása össze nem hasonlítható az itteni HD minőséggel.

beteg-"szobák"

A betegek 6-os szobákban vannak elhelyezve, és az ágyakat 3 oldalról függöny veszi körbe. A magasabb emeleteken lévő szobákban már egész pöpec a kilátás.
A 8-adik emelet más mint a többi. Többször is viziteltünk ott, és a rezidenseim azt mondták : 'special floor' - egy speciális emelet ez a nyolcadik. Kérdeztem, hogy pszichiátriai betegek vannak itt? Súlyos betegek? Mitől lehet speciális... Nem tudták elmagyarázni. Egy héttel később, amikor már Peti volt a rekonstruktív sebészeten, derült ki, hogy ez VIP betegeknek van fenntartva, egyedül vannak nagy és nagyon szép szobákban.
Egyik nap a reggeli viziten szembesültem szemérmességük netovábbjával. Mellrákon átesett, műtött hölgyet vizsgált a professzor úr, és a vizsgálatot egyedül végezte, behúzott függönyök mögött. Azon kívül aki műtötte, más nem láthatja a beteg fedetlen mellkasát. Arra a kérdésemre, hogy (mivel plasztikai és rekonstrukciós sebészeten vagyok) gyakran használnak-e szilikonimplantátumot, hőbörögve, felháborodva válaszolt a tutorom miszerint itt nem végeznek mellnagyobbító műtéteket. Szilikont csakis rekonstrukcióra használnak.

10. emeleti szobából a kilátás. Ha tiszta az idő, ellátni a Fuji-ig...

Míg délelőtt némán a műtőben állunk, délután legtöbbször minor műtéteken veszünk részt. Minor műtét azt jelenti, hogy a beteget nem altatják ( elalszik az magától az asztalon), hanem helyi érzéstelenítésben, kisműtőben végzik a beavatkozást. Mivel naponta 5 zsírcsomóeltávolítást látok különböző testrészekről, kitaláltam, hogy az ázsiai népeknek elég magas a koleszterinszintje. De náluk nem koszorúérbetegségben, stroke-ban vagy egyéb érelváltozásban nyilvánul meg, hanem a fölösleges zsír egyszerűen egy kupacban összegyűlik a bőr alatt. Ami azért mégiscsak jobb, mert egykettőre kivágható.

Napi outfit: műtősruha bokacsizmával

A kisműtőben is átöltözünk, viszont ott saját cipőnket kell megtartanunk (???) és így elég hülyén éreztem magam zöld műtősruhában és Venturini bakancsban... A kisműtőben történt egyszer, amikor már Peti volt oda beosztva, de nekem épp nem volt műtétem, ezért szolidaritásból csatlakoztam hozzá. És hát mégis könnyebb úgy elviselni az angoltalanságot, ha ott ül veled valaki. A műtőkben általában mindenhol szól a zene. Itt is, egy Ipodról kis hangfallal ment a muzsika. Próbáltunk a végtelenül elnyújtott varrásra koncentrálni - van, amikor 5-6-szor is kiveszik majd újrarakják az öltéseket - egyébként csak csomós, egyszerű öltéseket használnak, sem tovafutó, sen Donáti itt nem fordul elő), amikor megütötte a fülünket a zene. Nem biztos, hogy zenének lehet nevezni : egy 5 éves kislány hangszínén csipogott valami nő, alatta bárgyú, tipikus japán műanyag (képzeletemben szivárványszínű - nem vagyok szinesztéziás, de szerintem mindenki el tudja képzelni, mire gondolok) zenével. Ezzel nem is lett volna nagy baj, de egy másodperccel később, hirtelen, kőkemény hörgés, reszelés, muzikalitást minden szinten mellőző halálmetál "zene" hangzott fel. Annyira megrökönyödtem, hogy majdnem kirobbant a nevetés. Még jó, hogy maszk mögött volt elrejtve az arcom, de már kezdtem vörösödni. Köhögéssel lepleztem meglepettségem. Közben háttérben folyt tovább a kisműtét zavartalanul.

Szerintem mindenki ismeri azt az érzést, amikor hangosan hahotázna az ember, de olyan helyzetben van, ahol egyszerűen csak nem lehet - és ettől még jobban kitörne a nevetés. Ekkor ha a másikra ránézünk, és neadjisten még osztja is a véleményünk, illetve ő is alig tudja már visszatartani, akkor mindketten halálra vannak ítélve. Ránéztem Petire, és köhögések közepette (még jó, hogy múlt héten köhécseltem és megjegyezték, hogy biztos megfáztam a műtőben) kisiettem a műtőből. Petit bennhagytam az égő pokolban. 1 perc múlva ő is kijött, mert ahogy mondta, újrakezdődött a szám csipogó része és már nem bírta. Párszor megkíséreltünk visszamenni, de inkább bementem a másik - üres- műtőbe, hogy hangosan kinevessem magam. Gyorsan erőltetett légzéssel lenyugtattuk magunkat, és én megpróbáltam visszasomfordálni, de az ajtóban a csipogás (mintha csak arra várt volna, hogy megérkezzek) újra átfordult " Aaaaaarooooo haaaaaaaaaaa" 50 éves dohányzó, szenvedő férfi hörgésébe. Ez így ment még egy darabig. Mire eltelt a szám (7 perc hosszú volt, csak azt bánom, hogy nem rögzítettem a telefonommal - Shazam) lenyugodtunk, de továbbra sem tudtunk egymásra nézni, mert akkor tuti leszakad a nevetéstől a maszk az arcomról.

Egy kis laparoszkópia

Gasztroenterológiai sebészet

A hasi sebészeten Dr. Kazumatára lettünk bízva, aki korára való tekintettel már csak felügyeli a műtéteket, illetve laparoszkópiát még ő is végez, mert abban ő a király. Nem nagyon foglalkozott vele, hogy ott vagyok-e vagy sem, ezért abban a két hétben szabadabb lábra voltam eresztve, Ami nagyon furcsa náluk, hogy egy-egy bélműtét 8-9-10 órás!!! Magyarországon maximum az idegsebészeten találkozhatunk ilyen hosszúságú műtétekkel. Egy bélrezekció, vastagbél tumor műtét maximálisan 2 óra hosszan tart, komplikációk esetén 3 órára húzódik el. Bélműtéteket is képesek laparoscopiával végezni, ami szerintem csak egyszerűen logikátlan. Egyszerre használják a laparoscopiát és az endoszkópiát. Ilyen magyar kórházban még nem láttam. A műtőben 3 dimenziós CT mutatja az érintett területet.

Dr. Kazumata, kis aranyos, úgy örült a Légből kapott Pécs könyvnek

Lenyűgöző felbontású képernyőkön követhetjük az eseményeket, ha már angolul nem tudnak és magyarázat híján csak nézni tudunk. Egyszer két műtét közti szünetben sétáltam a műtősfolyosón, és egy másik műtőbe bekukkantva láttam, hogy éppen altatták a beteget, de az aneszteziológus az ajtónak dőlve játszott a telefonján. Nem is lepődtem meg, hogy az egy színes, szerepjátékos, fantáziavilágban játszódó, varázslós stratégiai játék volt... Ezek soha nem állnak le. Alig tudom komolyan venni azt az orvost, aki egy-egy orvosi kifejezés lefordításakor előkapja a telefonját, és azon McDonalds-os sültkrumpli alakú bazinagy műanyag tok van... Orvosi kifejezés lefordítása - ezt nem hagyhatom szó nélkül. A japánok minden orvosi szót japánul tanulnak, a nemzetközi latinalapú rendszer helyett. Egy egész intézmény működik csak azért, hogy az általuk írt cikkeket érthető, orvosilag és nyelvtanilag helyes változatra fordítsák le.

Amíg a beteg el nem alszik, valamivel múlatni kell az időt...

Két műtét közötti szabadidőmben gasztroenterológiai érdeklődésemre hagyatkozva meglátogattam az endoszkópia-centrumot. 10 endoszkópos szoba van az emeleten egymás mellett és mindegyikben (megszámoltam!!!!) Egyenként 20 eszköz lóg a falról. Az endoszkópok vastagsága fele az otthon megszokottnak, hiszen ők is olyan aprócskák... Végeznek ESD-t és EMR-t (endoscopic submucosal dissection, endoscopic mucosal resection) amit Magyarországon még nem csinálnak, ez tulajdonképpen lehetővé teszi az endoszkópos, intraluminális műtétet - vagyis a tükrözéskor a bélben belülről műtenek, anélkül, hogy fel kéne nyitni hozzá az ember hasát. Számos különböző festést is használnak endoszkópia közben, ami segít elkülöníteni a kóros és nem kóros területeket. Ez otthon még csak álom.

Nagyon meglepődtem amikor láttam, hogy az orvosok illetve a 45 kilós nővérkék tolják a betegeket a vizsgálatokra. Olyan hogy beteghordófiú, itt nem létezik. A beteg ha problémája van, megnyomja a nővérhívót és a nővérpultban Für Elise zenéje szól.

kihelyezett vérnyomásmérő

Általános tudnivalók

Ez egy privát egyetem. Ez azt jelenti, hogy a többi egyetemen is fizetni kell az oktatásért, de itt még többet. Egy félév 4 millió forintnyi értékű yenbe kerül. Az itt tanuló diákok mint tehetős családból származnak, akik családja már kórházakat illetve klinikákat birtokol, generációk óta. Ezért itt nincs olyan, akiből ne válna végül orvos. Mindenki átmegy, előbb utóbb a vizsgán. Hogy milyen orvosok lesznek belőlük, az már más kérdés.

Azért is, mert itt van egy szabály: "no-touch rule". A diákok nem érinthetik meg a beteget, nem járnak sztetoszkóppal, még a ruhán keresztül sem vizsgálják meg a szívverést. Simán elvégzik a 6 évet úgy, hogy nem vizsgálnak beteget, nem böknek vénát. Az összes vizsgájuk írásbeli. Multiple-choice, többszörös választós azaz nem kifejtős kérdésekre kell helyesen karikázniuk a választ. Arra a kérdésre, miszerint a gyakorlati dolgokat hogy sajátítják el, azt a választ kaptam, hogy van egy gyakorlati vizsgájuk, ahol a vizsga 20%-át betegvizsgálat, 80%-át gyakorlati kérdésekből összeállított kérdőív teszi ki. Ez még hagyján, de a rezidensek sem csinálnak semmit. 6 év egyetem után 2 év kötelező rotációs gyakorlat következik, akkor már rezidensnek hívják őket, majd még 3 év a szakorvosjelölt időszak. A másodéves rezidens, aki ott áll mellettem, néha bemosakodva,néha nem, még egy öltést sem rak be. Illetve egyszer próbálkozott szegény, de annyira remegett a keze az egyszerű csomós öltésekkor, hogy inkább elvették tőle. Hát így nem csodálom, 8 éve tanulja a dolgokat de még soha semmit nem csinálhatott. Ezt az érintést megtagadó kormányrendeletet nemrég oldották fel, remélhetőleg a jövő orvosgeneráció már gyakorlatiasabb oktatásban és jobb angol képzésben részesül.

Az egészségügyi ellátás nem ingyenes. A társadalombiztosítás a jövedelem maximálisan 4,1%-ot tehet ki. Ez fedezi a beavatkozások költségeinek 66%-át. A fennmaradó egyharmad részt a beteg maga fizeti ki. A kórházban minden beteg egy karkötőchipet kap, amit minden vizsgálatkor és beavatkozáskor beregisztrálnak a vonalkód alapján. Amikor elhagyja a kórházat, a kicsekkolóablaknál elveszik a karkötőt és a beteg kifizeti a ráeső összeget és akkor kimehet a kapun. Az összeget természetesen nem egetverőek az itteni fizetésekhez viszonyítva.

Helyes köpenyviselésre felhívó plakát

Találtam pár egészen jó ötletet is a kórházban: a folyosókon kihelyezett vérnyomásmérők sorakoznak. Minden dolgozó kap egy kártyát, amit megérkeztekor és távozásakor a szenzorhoz kell érinteni. Így tudják számon tartani, ki mennyit tartózkodik az intézményben, illetve, ha tűz ütne ki, így ellenőrzik, ki van még az épületben, kit kell még kimenteni.

Az orvosi szobákhoz és öltözőkhöz tartozó kódlapon a számok sorrendje minden alkalommal más, így nem lehet kitalálni a gombkombinációt az alapján, hogy melyik billentyűk koptak le a legjobban... A betegeknek (és az orvosoknak) nem kell pénzt tartaniuk maguknál, mert kis mágneskártyára összegeket feltöltve biztonságosan vásárolhatnak és ebédelhetnek a kórházban.

Robotfutárok: ez a helyi postaszolgálat az épületen belül. Van csőposta is, olyan Magyarországon is létezik, de ilyen kis sínenfutó papírszállítókat még nem láttam. Amikor rákérdeztem mi az és elmagyarázták, szabadkoztak és szégyenkeztek, hogy milyen régi és divatjamúlt. Szerintem jópofa és hasznos.

Egyébként a kórház étterme nagy, tágas, belső udvarral ellátott, és rengeteg féle étel van. A bejárat mellett minden nap van valami 'vásár', hol bentoboxokat, lunchboxokat vehetünk, hol Hello Kitty vásár van, máskor zöldteák egész arzenálja kínálja magát. A betegek pálcikával esznek mindent, salátát, rizst, még a pizzaszeletet is. Csak a nagyon idősek kapnak kanalat, akiknek már annyira remeg a keze, hogy pálcikával nem menne nekik az étkezés.
A számítógépes adminisztrációs rendszerben egy oldalon használják mind a három féle írásjelet. A betegek adatlapjainak megnyitásakor kis ikonok (animefigurák?) mutatják, hogy milyen a beteg : kis bottal járó bácsika, két copfba fogott hajú kislány pokémonplüssel a kezében, vagy szoptatós anyuka karonülő csecsemővel. Így az orvos már akkor is tudja, milyen beteggel lesz dolga, ha el sem olvassa a kartont. ... No comment.

Őrültek ezek a japánok, minél többet vagyok itt, annál nyilvánvalóbb. Technikai ördöngősségeket nem nagyon láttam itt, azzal nem nyűgöztek le, de technikai ellátottságuk nem viszonyítható a magyar állapotokhoz. A magyar orvosokat tárgyi tudásuk miatt nagyobbra tartom (bár természetesen ez csak egy felületes bekukkantás volt az itteni rendszerbe), mert nálunk ha elromlik a CT, akkor más differenciáldiagnosztikai eszközzel és saját kútfőből kell megoldani az esetet. Itt mindenre van valamilyen automatizált dolog vagy gépezet, kicsit megfosztva őket a gondolkodás kényszerétől.

Hello Kitty vásár az ebédlőnél. És igen, az orvosok veszik őket.

Már így is hosszú ez a poszt, de még szerintem meg fogom toldani, mert annyi minden kavarog hirtelen a fejemben, ezek közül sok minden el sem magyarázható. Kultúrsokk ért a kórházban is. Nagyon jó lenne, ha egy magyar orvosbrigádot, ha csak egy kicsi időre is, idepottyantanánk Japánba, és pár japánt elküldenénk Magyarországra. Sok mindent tanulhatnának egymás rendszerétől.

Ámen. És Arigato Gozaimaaaaaaaaas!

Mágnes- és névkártyám. Eszter-san vagyok!

Futni Japánban

A futás mindig is az életem részét képezte, mikor jobban, mikor kevésbé.
Teljesítményem csúcspontját eddig a tavalyi év jelentette, mikor is csatlakoztam egy futócsoporthoz. Ez a többezres létszámú csoport eldöntötte, hogy 2014-ben 2014 km-t fog futni. Az utolsó kilométereket karácsony másnapján teljesítettem.
Ezen felbuzdulva ez a csoport, ami idén már tízszeresére duzzadt, 2015 km lefutását tűzte ki célul ez év szilveszteréig.
Ez azt jelenti, hogy mindig futni "kell", bárhova is kerül az ember. Én kifejezetten élvezem, ha új helyeken futhatok. Márciusban van szerencsém több helyszínen is, Japánban futkorászni.

A jetlag elmúlása után felkötöttem a futócipőt, és egy szép vasárnap délelőtt elindultam Shinjuku negyedben. Habár a nap sütött, a szél mindig fúj, és a hatalmas épületek között kiszámíthatatlan a széljárás.
Kedvenc részem az új helyeken, amikor városnéző futásra indulok. Felfedezőút. Zene sem kell, csak megyek, nézelődöm, nézem az embereket, mert itt még az emberek is újak.
Szinte nem is nézek a lábam elé, mert a nyakam hegyesszögben megtörve, arcom az ég felé. Felhőkarcolók. Sávosan váltakozik az árnyék a napfénnyel, a magas épületek között átszűrődik néha a napsugár.

Ezek tényleg karcolják a felhőket.

A szállásunkkal szemben van egy kis park, körben pont egy kilométer, de nem szeretek körözni. Ha az előre körülbelülre belőtt távhoz még pont annyi hiányzik, akkor megtoldom egy parkkörrel. Március elején még csak bimbóztak a tulipánfák, a cseresznye- és szilvafák, de így hó vége felé már egész illatözönnel köszöntik az arrajárót.

Ha valami, hát a futás a japánoknak való. Kitartásra, monoton, szinte cél nélküli teljesítményre vannak ők nevelve, automatikusan végzik a dolgukat. A futást szinte nekik találták ki: alacsonyak, pillecsontúak, könnyűek és kitartóak. Mennek, esőben, szélben, férfiak, nők. Eddigi országlátogatásaimhoz képest eddig a legtöbben, fej-fej mellett a Magyarországon észlelt tapasztalataimmal.
Nagy téma futók között, hogy köszönünk - e egymásnak. Otthon én egy félmosollyal, vagy intéssel szoktam a másik tudtára adni, hogy átérzem amin átmegy, és hogy de jó egy futóval találkozni.
Itt első alkalommal szintén mosollyal próbálkoztam, és nagyon fancsali haragos grimasz lett rá a válasz. Pár nap múlva jöttem rá, hogy valószínűleg úgy értelmezik, hogy mulatok a szenvedésén. Ezért megfigyeltem, itt mi a módja egymás köszöntésének. Ki nem találnátok: a meghajlás. Futás közben! Nem csak a fej, de amennyire egyensúlyod engedi, a felsőtested felsőbbik része is... Már aki csinálja. Én még gyakorlom.

Ha választanom kell, hogy milyen típusú futó vagyok  - éjjeli, nappali, park/ terep/ utca/ futópad - akkor mindenképpen az éjszakai utcát választanám.
A sötét valamiért egyszerre biztonságot és titokzatosságot lop be a futóélménybe.

Esti futásaim során elbarangolok. Nagyobb főútvonalak mentén haladok először, majd fejben követve a dimenziókat és az utcák párhuzamosságát illetve derékszögű találkozását, kis térképet készítek magamnak az elmémben.
Nem könnyű itt futni: rengeteg az ember a járdán. Este is, éjjel is. Éjjel 11 órakor is siető öltönyösök áramlanak az utcán, néha futnak egy kicsit, majd gyors léptekre váltva surrannak át az utolsó zöld villogó jelzésen a zebrán. Az embereket kerülgetni sem könnyű, már csak a balkezes közlekedés miatt sem, de ráadásul mindenki csoszog, csámpás, szinte felesik a saját lábában, dőlöngélnek, sosem tudom, épp merről kerüljem őket.
Ha még ez nem lenne elég, a biciklisek is a járdán közlekednek. A járda közepén található egy narancssárga elválasztó sáv, de mindmáig nem sikerült megfejtenem, hogy az a bicikliseket és a gyalogosokat választja-e el, vagy a két iránynak terel külön utat. Eszter persze valamiért mindig útban van....

De ezzel együtt imádom az éjszakai utcát. Ha kiérek kicsit a forgalomból, és beáll szépen a ritmus, sikerül elérnem azt a monotonitást, amikor eljön a katarzis. Az extázis. Amikor úgy érzi az ember, hogy ez a jó ritmus bármeddig fenntartható. Gondolatok sincsenek, csak inkább felhőszerűen lebegnek, nem konkrétan, csak halványan, tolakodás nélkül, a -képzeletemben - pasztellszínű háttérben.
Volt egyszer egy nagyon jó esős futásom. Szitáló, futónak legjobb esőben indultam el. Legjobb azért, mert épp elég eső ez, hogy az embereket hazaküldje, vagy otthontartsa, és pont frissen tartja az arcot, lemossa az izzadságot, de az ember ruhája nem ázik el.
Pont amikor legtávolabbra értem kiindulópontomtól, azaz féltávnál elkezdett zuhogni. Először nem bántam, gyorsabbra vettem a tempót hazafelé. De aztán kezdett már a szemembe is befolyni, lassan a vízhatlan dzseki is mintha átnedvesedett volna... Beálltam egy eresz alá kicsit, hátha alábbhagy, de erre semmi esély nem volt. Inkább csak hagytam az egészet úgy ahogy van, és boldogan tapicskoltam a tengernyi pocsolyában. Hazafelé a sarkon beugrottam a boltba sushiért, hát, nagyon furán néztek rám. Úgy nézhettem ki, mint egy búvár: kék kabátom kapucniját maximálisan összehúzva, egy 10 cm-es átmérőjű lyukon néztem a külvilágot, és lépteim nyomán pocsolyák képződtek, folyt belőlem a víz. De legalább nem volt sushijuk, és ezért még két másik boltba is bemehettem ugyanígy.

Pompázó szilvafák, naplementében

Futásaim során több parkot is felkerestem. Volt, amelyik kapujában utánam futott a biztonsági őr, hogy "ácsi-ácsi, itt nem szabad ám futkorászni". Gondolom ezt mondta, mert körülbelül "akaruki machiko nichiku aro gochi su saka aro" -nak hangzott. Lehet azt mondta, ha futni merek, levágja a lábam. Nem tudhatom.
Kedvencem mind közül a Yoyogi park lett, amely körben 3 kilométer, és mindig sok a látnivaló. A japánok, mint minden másban, futásban is maximalisták, így már meg sem lepődtem, amikor láttam, hogy a futóösvény közvetlenül a kerítés mellett fut, követve annak minden icipici beugrását, hogy egy métert se veszítsen el az ember. A parkba fiatalok járnak piknikezni, fiú szurkolócsapatok gyakorolnak, hiphopedzéseket tartanak a füves placcon, és rengeteg lány csak fotózkodik a cseresznyefákkal. Mert itt már három bátor kinyílt az első héten. Szépek a fák, van bambuszerdő, nem fáj a térd a betontól, nincs szmog, nincs piroslámpa; ennél több egy futónak nem is kell.

bambuszerdő mellett visz az út a Yoyogi-parkban

Hétvégi kirándulásaink során mindig magammal vittem a futócuccom is, de sajnos csak egyszer sikerült Tokyón kívül futócipőt ragadnom.
Ha esténként eluralkodik rajtam a fáradtság, akkor azt mondom magamnak: "Sebaj, holnap felkelek és reggel futok". Őszinte leszek: egész életemben ezt mondtam és (szinte) sohasem tudtam felkelni. Ezért ilyenkor 'büntetésből' este többet futok.
Nikkoban csak egy napot töltöttünk, nem volt esélyem futni. Kyotóban egyszerűen csak zuhogott az eső (ami önmagában nem lenne visszatartó tényező), illetve olyan kimerült voltam az egész napos járkálástól, utazástól, városból városba buszozástól, hogy rábeszéltem magam a pihenésre. Nem kellett nagyon győzködni.

Nyílnak már a bátrak

De egyszer, egyetlenegyszer, sikerült!
A Fuji lábánál fekvő Kawaguchi városkába érkezésünkkor vastag ködréteg és mufurc idő fogadott. Csepegett az eső, olyan jó magyar szóval nyálkás volt az idő. Szomorúan is feküdtem le, hogy lám, itt sem fogok futni...
Reggelre viszont mindenféle vallás mindenféle istene meghallotta a fohászom, és akkora örömöt éreztem a reggeli (egyértelműen nem esős) fények láttán, hogy kipattantam az ágyból, és elindultam valóraváltani egy álmot: futni a Fuji lábainál.

Amint kiléptem, és megláttam őnagyságát, simán sírvafakadtam. Meglepetésben, örömömben, arra gondolva, mennyire hálás vagyok mindezért, nem tudom. Mind egyszerre. És elindultam.

Már visszafelé : mögöttem a Fuji-san

Kis városka lévén nem volt olyan tömeg az utcán, mint amihez Tokyoban szoktam, de mindenki intézte a hétfő reggeli ügyes-bajos dolgait. Munkábamenet, volánnál, telefonálva, iskolába sietve... Nem tudtam felfogni ésszel, hogyhogy nem folyamatosan a hócsúcsos hegyet bámulják...
A hegy irányába futva egyre közelebb jött, és egyre kevesebbet láttam belőle, ahogy az erdősáv takarni kezdte. Próbáltam jobbra, próbáltam balra, hogy többet lássak belőle. Visszafutottam a városba és magaslati pontokat kerestem, hogy lefotózhassam, hisz egy darab felső sem volt az égen. Családi házak külső lépcsőjére másztam, egy raktár hátsó tűzlépcsőjén futottam fel, de a legmagasabbra talán egy kis hotel harmadik emeletére jutottam.
Amikor már a hegytől távolodni, azaz a szállásom irányába visszafelé kezdtem futni, folyton vissza kellett néznem a vállam fölött, hogy ugye ott van még, még nem tűnt el, még mindig olyan csodálatos....
És igen, az volt.

Még aludtak a ház lakói, amelynek a lépcsőjére felsettenkedtem

Ha a tervezett kilométerszámot nem is érem el itt a Japánban tartózkodásom alatt, még nem engedtem el a 2015 km teljesítését... hosszú még az év. Futó bajtársaimnak hajrá és gyűjtsétek a kilométereket!
Inspirációként tudom ajánlani a nagyszerű japán író (aki más könyveivel nagyon gyorsan kedvenc írómmá lépett elő) MURAKAMI HARUKI futásról szóló könyvét - Miről beszélek, amikor futásról beszélek. (Ezúton is köszönöm a kiváló karácsonyi ajándékot!)

Bártulajdonosként kezdte életét, majd egyik napról a másikra felhagyott vele és komolyan az írással kezdett foglalkozni. Egy idő után úgy ítélte meg, hogy habár szellemileg karban tartja magát, testügyileg is jó lenne fittnek lenni, ezért futni kezdett. Nulláról. Standard napi 10 km-es futásaival hamar kitartásra tett szert és nemsokkal később (saját tempójában) a maratont is lefutotta. Élményeit könyvbe szedte, ami könnyen olvasható, és rendkívül közvetlen. Szinte nem is a futásról szól, de valahogy mégis... Mindenkinek ajánlom.

Most búcsúzom, indulok futni!

Fuji-san, az öreg hölgy

Fuji

A Fuji-hoz vezető kirándulásunk volt a másik, ahol egy napot kihagytunk a kórházból. Eredetileg szombat-vasárnapra terveztük, de az időjárás elég esősnek mutatkozott az előrejelzés szerint, így vasárnap-hétfőre toltuk el a kiruccanást.

Vasárnap reggel hát felkerekedtünk, hogy meglátogassuk Fuji-sant. A 'san' jelző az úr/hölgy titulust jelzi az egyes nevek után. Ez mutatja igazán, mennyire tisztelik a japánok ezt a hegyet.
Utunk Shinjuku állomásról indult, és egy átszállással bő két óra alatt értünk Hakone városába.

Felvonók, libegők vittek minket az Ashi-tó kikötőjébe

Ez a vidék a Fuji szépsége mellett arról is nevezetes, hogy itt rengeteg geotermikus energia tör a felszínre, tulajdonképpel gőzölög a föld. Mi magunk közt csak úgy jegyeztük meg, hogy 'itt főzik az onsen-eket (szent fürdők)'. És valóban, a kis városban több mint 20 onsen működik. Hakone az Ashi-tó mellett terül el, amelyik egyike az öt Fuji körül található tónak. A városba érve először hegyi vasútra, majd különböző felvonókra szálltunk át, és így felülről láttuk a tó északi oldalán található (alacsonyabb) hegyvonulatot. Az erdők felett utazva gőzfelhőkbe érkeztünk, alattunk különböző pontokon tört felszínre a gőzölgő forró víz. 

"Itt főzik az onseneket" - a forró vízgőz felszínre törése a Hakone körüli hegyvidéken

Azt gondoltam, ez már annyira turisztikai hely lesz, hogy sok 'nem-japánnal' fogunk találkozni. Ezzel szemben szinte megint csak mi voltunk nem-szigetlakók. A héten mesélte az itt élő angol tanár, hogy a japánok csak 5-7 évvel ezelőtt jöttek rá, hogy az a sok szépség, ami a szigeteiken rejtőzik, az nem mindenkinek természetes és bizony sokan utaznak kilométerezreket csak azért, hogy ezeket lássák. Előtte nem értették, hogy ez a sok templom, szertartás, japán kapu és nemzeti park, amikhez úgy hozzá vannak szokva, miért érdekelhet bárkit is, hisz számukra szinte már közömbös. Ez megmutatkozik abban is, hogy rettentő nehéz például képeslapot találni. Most kezdenek csak rájönni, hogy a turisztika igen nagy kincsesláda, amiben sok pénz van.

Szép lassan ők is elkezdték felfedezni saját országukat, ezért egy kevésbé esős vasárnapon rengeteg fotózkodó japán turistával találkozhat az ember.

Az utolsó libegővonal az Ashi-tó partjára ereszkedett le, ahol hajóra szálltunk, hogy hosszában átkeljünk a tavon. Szerencsére a jegyekre már nem volt gondunk, mert Peti-san olyan utazókupont talált számunkra, amely a két napban szinte minden elképzelhető utazóeszközre érvényes onnantól, hogy Shinjukuban kilépünk a szállásunk ajtaján [7300 yen - 15000 Ft] - (nem győzöm dícsérni ügyességét az ilyesfajta ügyek intézésében; én is megtenném -mondjuk dupla annyi idő alatt- de így a fotózásra tudok figyelni és ez hihetetlen kényelmes, ő pedig ezt élvezi, úgyhogy nyer-nyer a helyzet).
Már a felvonókon realizáltuk, hogy az időjárással közepesen volt szerencsénk, mert a Fujit nem láttuk. Azzal vigasztaltuk magunkat, hogy felhős az idő ugyan, de legalább nem esik.

A tó körül meredeken emelkedtek a dombok, szép és szeles félórás hajókirándulásunk volt.

Hakone kikötője, induló hajóval. A Fuji sajnos - bármennyire is tekergettük a nyakunkat - nem látszott.


Partraszálláskor, Peti egyből kiszúrt egy tintahal-árust, és megrohamoztuk. Hála az égnek mindketten nagyon szeretjük az tengeri herkentyűket, úgyhogy bármit képesek vagyunk megenni. Miután elfogyott, a műanyag dobozt ki szerettem volna dobni - megint, sehol egy szemetes. Megkérdeztem a buszjegy-ellenőrt, merre találok egyet, erre elvete tőlem, hogy majd ő elintézi. Bevitte az irodába, szétszelektálta és kidobta....

A parton mindenhol grillezett tintahalat lehet kapni. 500 yen egy egész, felkarikázott, megsütött, fűszeres tintahal. Mennyei!

Vasárnap délután lévén a programlehetőségek nagy része már zárva volt, és mindketten rájöttünk, hogy Shrine-túladagolásunk van, ezért a templom helyett a fürdőt preferáltuk. Kiválasztottunk egyet a sok szép onsen közül, és egy helyi járattal odadöcögtünk. A szokásos onsen-i szabályoknak megfelelően az öltözőknél Petivel elváltak útjaink az azt követő két órára. Átmelegítettem szélfútta testem. Gyönyörű, fából épített onsen volt. Már leszállt a sötétség, amikor az egyik kinti medencében üldögéltem az opálos vízben egyedül (opálos, szinte fehér, a bennelévő ásványi anyagok miatt, és egyedül, mert bármelyik medencébe mentem is, ha a vízgőz látni engedett, szinte elmenekültek mellőlem a nők), amikor arra lettem figyelmes, hogy valami esik rám. Csípett. Egyre jobban. Majd amikor egy nagyobb 'csepp' a kobakomon koppant, rájöttem, hogy jégesőben van részem. Kicsit beljebbhúzódtam és élveztem a jégdarabok okozta kis vízgyűrűket.

Mikor kiléptünk az onsen ajtaján, realizáltuk hogy 1. zuhog az eső, 2. elment az utolsó busz is, ami Odawarába vitt volna minket, ahonnan még egy egyórás buszút szükségeltetik a szállás eléréséhez. Nem nagyon volt más választásunk, mint a taxi - 7000 yenünk bánta.
Odawarából csak a buszpályaudvart láttuk, majd este 10kor megérkeztünk a célállomásunkra, Kawaguchiko icipici városába.
Szállásunk egy tipikus japán, földön, bambuszszőnyegen fekvős vendégház volt. Szomorúan tértem nyugovóra, mert másnapra is ködöt, esőt és reggel mínuszokat mutatott az időjáráselőrejelzés...


Ennek ellenére reggel a vártnál korábban, vakító világosságra ébredtem. Kinyitottam a folyosó ajtaját, és ez a látvány fogadott...

Tiszta ég, sehol egy felhő... Sokkolt a látvány. Gyorsan futócipőt húztam, és elindultam a Fuji felé. Nem értettem, hogy vezethetnek az itteniek autót közömbösen, rá se pillantva erre a csodára, ami olyan, mintha valaki otthagyott volna egy hókupacot. Igaza volt annak a bölcsnek, aki azt mondta, hogy ez az a vidék, ahol leggyorsabban változik a hőmérséklet és az időjárás. Szeszélyes a hegy. Próbáltam megkérdezni a japánokat, hogy amikor Fuji-san-t mondanak, akkor magukban mint úr, vagy mint hölgy gondolnak rá, de nem sikerült választ kapnom. Ezért eldöntöttem, hogy magamban egy idősödő hölgyként tekintek majd rá. Szeszélyes, folyamatosan változik a kedve, 5 perc alatt beborul, vagy kiderül.

Futás után Petit is kiugrasztottam a jó hírrel az ágyból, és felkerekedtünk. Az öt tó közül a második és egyben legnagyobb a Kawaguchi-ko, azaz Kawaguchi-tó. 

Buszpályaudvar, mögötte az Öreg Hölgy

Megkerültük a tavat, felmentünk egy felvonóval 1000 méter magasra, ahonnan gyönyörűen lehetett látni az egész térséget. Mint egy képeslap! Eredeti tervünk az volt, hogy felmegyünk a Fujira, ameddig csak lehet, de sajnos az elmúlt hetek időjárása fenn a hegyen nem volt túl barátságos: az utakat hó és jég borítja, így még a legalacsonyabban lévő állomásra sem lehetett felmenni. A hegymeghódító túrák (ami nagy álmom) pedig csak május végétől indulnak.

Kawaguchi-ko 1000 méter magasból. A Fuji a képen még balra lenne található. 

A Fuji 3776 méter magas és mai képét aktív vulkanikus mechanizmusok alakították ki. Legbelül andezit magból áll, amit bazalt réteg vesz körül. A hegyen összesen 55 féle különböző kőzetfajta található. A Fuji maga egy vulkán, amelynek utolsó kitörése 1707-ben volt, és olyan hatalmas volt, hogy a több mint 100 km-re lévő Tokyo-t is hamu borította. Tudósok véleménye szerint nagy a rizikója a közeljövőben egy újabb kitörésnek, mert 2011-ben erős földrengés rázta meg a vidéket, így felébresztve az alvó óriást.

Nagyon gyorsan változik az időjárás, délutánra már kezdett beborulni.

A tó körbekirándulása után még egy dolgot szerettünk volna nagyon megnézni: a nem véletlenül híres Fuji Q Highland vidámparkot. Összevissza tekergő hullámvasutak mögött ott őrködik a háttérben a hócsúcsos Fuji.
A különböző menetekre órákat kell várni, és a kis japánok (akiknek tavaszi szünetük van) rezzenéstelenül beállnak a sorba, amikor kinn áll a táblán, hogy a előrejelzett várakozási idő 3 óra 20 perc... Így mi "csak" egy Swinging Ship nevezetű magasra lendülő hajót és egy függő-hullámvasutat próbáltunk ki, mert azokra csak félórát kellett sorban állni. Mindkettő mindenféle animefigurával van díszítve, én még a nevét sem tudtam, az uniformisba öltözött lányok pedig nagy sietséggel fotózták magukat velük. Nem sikerült egyenlőre megfejteni, hogy miért vannak egyenruhában, amikor tavaszi szünet van. Tetőtől talpig ugyanúgy öltözött lánycsoportok, csak a cipő és a hozzá illő színű kendő más mindegyiken. Mint egy animében a lánycsapatok... Peti szerint szeretnek így öltözni. Hihetőnek tűnik... 

Az itt található attrakciók mindegyike valamiben '-leg'. van egy hullámvasút, amelyben a szerelvény másfél másodperc alatt 170 km/órás sebességre gyorsul... Egy másik, szintén egyedülállóan a világon, a tetejére felérve 120 fokos szögben esik alá. Az azt jelenti, hogy negatívban hajlik meg a vasút... Mintha kizuhannánk a semmibe. Még a nézésétől is megszédültem...

Az őrült és egyben csodálatos vidámpark. A háttérben az nem csak felhős sokasága, hanem a Fuji hósapkája is látható. Pár perc múlva már az eső is eleredt. 

A vidámpark után még volt időnk egy kávéval búcsúzni a várostól, és a helyi kávézóban japán férfiak számomra kiismerhetetlen táblajátékot játszottak. Egy fiatalabbat próbáltak tanítani, nem sok sikerrel.

Nagyon remélem, hogy visszatérhetek még a Fujihoz, és tiszteletemet tehetem előtte úgy is, hogy megmászom. Majd egyszer.
Ennyire ragadós a japán gondolkodás... már én is személyként gondolok a Fujira. Impozáns mivolta miatt nem csodálom megszemélyesítését. Lenyűgözött, életem legszebb kirándulásainak egyike!

Szia Fuji, visszajövök még!!!

Szarvasok városa, Nara

Nara, a szarvasok városa

Peti (szervezői szuperképességeinek köszönhetően) egy háromnapos kirándulást szervezett nekünk Kyotóba. Az út legnehezebb része az volt, hogy elkéredzkedjünk péntekre a kórházból… Nagyon nem akartak minket elengedni, még akkor sem, ha igazából nem sok mindent tudunk ott csinálni.

Számba vettük az idő-költség arányokat, és a 8 órás éjszakai buszozás helyett a drágább, de 2:20 perces menetidejű Shinkanzen vonatot választottuk, így gyorsan letudtuk a majd’ 400 km-es távot.. Egyszer úgyis ki kell próbálni… (A vonatokról és közlekedésről, ha minden igaz, Peti fog majd írni egy posztot).

No és el is érkeztem mostani bejegyzésem témájához: a háromnapos kiruccanás első felvonásaként Narába látogattunk el.

A hatalmas Todai-ji fatemplom

Nara szépsége mellett régen fontos politikai szerepet is betöltött: Nara volt Japán fővárosa a nyolcadik században. Ez a most ismert Japán előtti Japán volt még, zen kertek és teaházak nélküli birodalom. Az egész Ázsiát átszelő selyemút végállomását jelentette, így rengeteg új hatás áramlott a városba.  Habár csak 710 és 784 között volt főváros, ez az idő elég volt arra, hogy csodálatos épületek szülessenek. Mikor a kormányzás Kyotóba költözött, Nara elvesztette országközponti szerepét, így a következő évszázadok romboló háborúi és támadásai teljességgel elkerülték. Így menekült meg a sok szép épület, amelyek között Nara legnevezetesebb lakói, a szelíd szarvasok sétálgatnak (Kasuga Taisa szentély szent állata a szarvas).  Annyira aranyosak, hogy most nagyon sok képet fogok róluk mutatni.

Anyuka és kicsinye, nem zavartatják magukat, végül is ez az ő otthonuk

Kószáló jószágok, a Todai-ji felé vezető úton. A kapun már nem tudnak átmenni.

A város legnagyobb élményét tulajdonképpen ezen állatok adják, akik már a kezdetektől a területen laktak. Szép lassan hozzászoktak az emberekhez, akik nagy örömmel etetik őket mindenféle földi jóval. Ahogy a nagy parkban (Nara-koen) a szentélyek felé vesszük az irányt, arra lehetünk figyelmesek, hogy kisebb bandákba verődve szarvasok szegődnek a nyomunkba, és ha figyelmen kívül hagyjuk őket, képesek kicsit meglökni minket hátulról, jelezvén éhségüket. Tényleg szelídek, és a balesetek elkerülése végett gondozóik minden évben vágják a szarvukat, így senkit sem tudnak még véletlenül sem megsérteni. Csak a szentély legbelső udvarából vannak kizárva, ahol a magasított lépcsők megmászása már meghaladja képességeiket, vagy vannak annyira lusták és okosak, hogy tudják, egy kaja sem éri meg ezt az erőfeszítést, hiszen van másik ezer ember, aki csak is őket megetetni…

Sok ezer ember egyikeként például én is.

Mai menü: őzgerinc. Igen, ő nem kitömött, bármennyire is úgy tűnik.

Todai-ji a leghatalmasabb faépítmény, amit valaha láttam. Délután 5 kor bezárja kapuit a látogatók előtt. Mi 5 óra 5 perckor érkeztünk… De én addig dörömböltem a csukott faajtókon amíg ki nem nyitotta valaki, és elmutogatva tudomásunkra hozta, hogy 10 percet kapunk az óriás létesítmény megtekintésére. Lett abból 20 is… De így volt a legjobb látni, pár lézengő ember járt csak arra. Benne található elrejtve egy hatalmas arany Buddha szobor és más istenségekről mintázott óriás-szobor.  Ezeket a szobrokat 1000 évig évente egyszer érte napfény, és a nagyközönség is csak akkor láthatta őket. Mivel ennyire vigyáztak rájuk,  gyönyörű állapotban maradtak meg.

Todai-ji belülről

Hatalmas, még annál is hatalmasabb Buddha-szobor (neve Variokana, a Világmindenség Buddhája). Bronzszobor, 17 méter magas és 500 tonna. Mellette Kokuzo Bosatsu, amely a bölcsesség és emlékezés istene, díszes glóriával ábrázolva.

A szentély megtekintése után céltalanul barangoltunk a parkban, kicsit dombnak felfelé véve az irányt, ahol szarvasok százai pihentek a fák alatt. 

Rámcsodálkozó csorda

Még feljebb érve szentélyek és shrine-ok sokaságát találtuk, melynek neve Kasuga Taisa, ami kincstár volt régen. Lámpástartó oszlopok ezreivel… Ezeket évente 2 alkalommal, két fontos ünnepkor gyújtják meg. 

Kasuga Taisa egyik belső udvara, már naplemente fényében

Amikor a vonatról leszálltunk és a megfelelő busz után érdeklődtünk, az információs srác felhívta a figyelmünket, hogy ma különleges nap van (március 13-a). Azt nem tudta megmondani vagy elmagyarázni miért, csak azt tudtuk meg, hogy este 7 kor lesz valami hatalmas ünnepség, ahova időben, legalább fél 6-kor (!!!) kell odaérkezni, hogy jó helye legyen az embernek. Azt hittük később, hogy ezeket a lámpásokat gyújtják majd meg, de tévedtünk. 

Kasuga Taisa egyik kapuja és az inda-hinta

Egy szintén fából épített nagy épület előtt végtelen tömeget találtunk háromnegyed 7-kor. Az ünnepség kezdete előtt fogalmunk sem volt, mire várunk tulajdonképpen, de az összes japán a legdrágább fényképezőgépével, háromlábra rögzítve őket álltak „tüzelésre” készen.

7 órakor hangos bongó haragszó után elkezdődött az ünnepség. 

Február csarnoka

Nem sokat láttunk és értettünk belőle, (és a mögöttem lévők biztosan nagyon utáltak, amiért nem láttak ki a fejem fölött) de a következőképpen tudnám leírni a látottakat: A faépület bal sarkában láthatatlan emberek (már besötétedett és fekete ruhát viseltek) meggyújtott ág-gombolyagot cipeltek fel az erődítmény első emeleti teraszához. Amikor az emberek meglátták a narancssárga fényt (én még nem tudtam, hogy itt tűzről lesz szó), hangos „hőőőő”, „úúúúú!” és hasonló ámuló hangok közepette (tak-tak-tak-takatakatak!) elkezdtek másodpercenként 4 képek készíteni a semmiről. Mikor a gombolyag felért az első emeletre, rátűzték egy hatalmas botra, és felvitték a második emeleti teraszra. Akkor már én is megpillantottam az égő ágcsomót. Jött a következő gombolyag, ugyanezen az útvonalon. Amíg a második adag felért a második emeletre, addig az első égő gombolyag átvándorolt a jobb sarokba, a láthatatlan emberek hosszú rúdon irányították őket. A terasz párkányán tulajdonképpen végiggurították a hosszú rudakat, így a gombolyag pörögve-forogva, szikrákat hintve vándorolt a sarokba. Így egyszerre két sarokban két égő, forgó, parázshintő tűzgömb volt látható. Közben az első eltűnt, és jött a harmadik, így váltogatták egymást. Az emberek tomboltak örömükben, és az egész 15 perces rituálé alatt a mellettem lévő fickó körülbelül 2000 fényképet készített.

Hazaérve muszáj voltam utánanézni, mit is láttunk tulajdonképpen. A faépület neve Nigacu-do, azaz Február csarnok. Körülötte a többi épület (amelyek kisebbek nála) is a naptári hónapok nevét viseli. 752-es felépítése óta minden év március 13.-án a császár egy vizet vivő küldöncöt küld, ez jelképezi a tavasz kezdetét. A víz megérkeztével kezdetét veszi az ünneplés, a szerzetesek égő fenyőágakat hordoznak körbe a teraszon, és parázzsal hintik meg a várost, áldásukkal biztosítva, hogy egy év múlva is ugyanígy bekövetkezik a tavasz.

Búcsú Narától

Az szertartás után vonatra szálltunk, és egyórás vonatozás után visszaértünk Kyotóba, ahol elkezdődtek igazán autentikus kalandjaink.

A kyotói élményeket egy következő beszámolóban fogom elmesélni.
Such wow, very deer!

 

 A fényképező másik végéről...
Találkozunk Kyotóban!